Ebédről van szó, és nem én ettem! Mivel sokat főzök, értelemszerűen keveset járok étterembe. Ha mégis, jól kipróbált kedvenceimet látogatom meg - a táplálkozás fontos dolog, nem kockáztatok. Viszont többen hiányolták már a blogról az éttermi beszámolókat, ezért hosszas rábeszélés után sikerült rávennem évezredes barátomat, Gatto Nerót (aki minden áldott nap étteremben eszik), hogy írja meg az élményeit, mégpedig válogatás nélkül: nem szeretnék sznobnak tűnni az étteremválasztások tekintetében sem.
Az ízlésében tökéletesen megbízhatunk: a gimnázium óta erős szövetségben élünk, és gasztronómiai fejlődésemben is fontos szerepe volt. Ő sütött nekem először pizzát, bélszínt tükörtojással, ő beszélt rá, hogy egyem meg a nyers húst ( pontosabban a tatárbifszteket) vagy igyam a coca-colát (szigorúan a kis üvegest, mert ebben a legoptimálisabb a buborékok mérete) citrommal. Egyébként rendkívül finnyás, és kritikus alkat...
Most egy "olaszban" járt, íme:
Fonte Pizzeria
Ha az ember külvárosi környezetben botlik olasz étterembe, jobbára két dologra számíthat: étlapjában és mentalitásában is öszvér „klasszik” magyar pizzériára, amely még gyros- kínai büfé boom előtt teljesen meghatározta az ország gasztro arculatát (95%), vagy valóban autentikus helyre, ahol többnyire egy ide házasodott talján jóvoltából ugyanazokat az északolasz felfogásban megálmodott egyszerű, plasztikus ételeket tudjuk magunkba tömni, mint Torino, Milánó, Udine családi üzemeltetésű helyein (5%).
A budaörsi
Fonte Pizzeria első blikkre nem árulja el a belépőnek, melyik kategóriába is tartozik, sőt, elbizonytalanít: a jó kvalitású olasz bútorokkal berendezett környezet inkább egy multinacionális cégmenza hangulatát árasztja, mint étteremét – aki evett már felmikrózott spagettit az Info Parkban, tudja, mire gondolok...
Szerencsére a kiszolgálás nem hagy időt a töprengésre, másodperceken belül elénk kerül az étlap, amely első ránézésre nem tartogat meglepetéseket, másodikra is csak annyit, hogy az ételek nevei hibátlan olaszsággal íródtak – a mérleg tehát óvatosan kezd az 5% irányába billenni.
Sietünk, ezért azt a két fogást rendeljük, ami jó eséllyel a leggyorsabban elkészül és mellesleg minden hasonló étterem étlapján megtalálható: az olasz ételek alfáját és ómegáját: pepperonis aglio olio spagettit valamint minestrone levest – előbbit csak egyféleképpen lehet elkészíteni, utóbbit bárhogyan. És várjuk a becsapódásokat.
Amíg megérkezik az étel, beszélgetőpartnerem együttérzéséről biztosítja feleségemet és munkatársaimat, mondván, hogy ha jól készítik el az aglio olio tésztát, két óra múlva valószínűleg a pólusaimból is fokhagyma szivárog majd, aztán azt is megvitatjuk, vajon el lehet-e rontani ezt az ételt. Konklúzió: bármit el lehet, csak akarni kell: pl. elég túlfőzni a tésztát, túladagolni az olajat, leégetni a fokhagymát, stb… Ezzel annyit érünk el, hogy a vártnál kritikusabb hangulatba kerülök, mire megérkezik a pincér a tányérral.
Én kapom a tésztát, partnerem a levest és már az első pillanatban kiderül, én jártam jobban: a spagetti tökéletes és ezt nehéz überelni. Pont olyan, amilyennek lennie kell: az olio extraszűz és nem sansa, a tészta még harapható, de már felszívta a környező nedveket és megtelt a fokhagyma aromájával, viszont csak annyira pepperonico, hogy a fejem búbján ne ütközzenek ki izzadságcseppek, de még érezzem benne a paprika lelkét.
A leves beszélgetőpartnerem szerint „olyan minesztróne”. Megkóstolom, és tényleg. A konyha láthatóan nem a villantásra törekedett és az elkészítésekor valószínűleg célszerűségi szempontok is közrejátszottak: a benne lévő zöldség enyhén túlfőtt, de ettől függetlenül élénk ízeivel messze jobb, mint amit hasonló kaliberű helyeken kapni.
Ítélet: a Fonte (ezután a két étel után) valószínűsíthetően a magyar pizzériák azon 5%-ába tartozik, ahol valódi olasz ízek dominálnak – ebben az ebéd végi ristretto is megerősít –, már csak arra lennék kíváncsi, honnan az ihlet...
Legközelebb pedig kipróbáljuk a pizzát is...
