A kegyelem - filmajánló

2026.3.04. 06:52

mozi, mozinet, filmajánló, Paolo Sorrentino

Paolo Sorrentino új filmje, A kegyelem a 82. Velencei Filmfesztivál nyitófilmjeként mutatkozott be, főszerepben régi alkotótársával, Toni Servillóval. A rendező szerint

„a kétely gyakorlása”

a politikus legfontosabb erénye – ez a gondolat hatja át a film egészét. A történet középpontjában Mariano De Santis, az olasz köztársasági elnök áll, aki hivatali idejének utolsó hónapjaiban két kegyelmi kérelemről és egy, az eutanáziát legalizáló törvényjavaslatról kénytelen dönteni.

A film politikai drámája szorosan összefonódik Mariano személyes veszteségével: felesége halála óta magányos, és a múlt árnyai – különösen a hűtlenség gyanúja – befolyásolják ítéleteit. A két kegyelmi ügy is személyessé válik számára: egy férfi Alzheimer-kóros feleségét ölte meg, hogy megszabadítsa a szenvedéstől, míg egy nő bántalmazó férjét ölte meg önvédelemből. A társadalmi megítélés mindkét esetben megosztott, és Mariano kénytelen szembenézni a törvény, az igazságosság és a valódi kegyelem közötti feszültséggel.

Ezzel párhuzamosan a parlament az eutanázia legalizálásáról tárgyal. Mariano lánya, Dorotea – jogász és tanácsadó – támogatja a javaslatot, így generációs és világnézeti különbségek is felszínre kerülnek. A film végigkíséri Mariano belső vívódását, amelyben a hatalom felelőssége, a személyes gyász és a társadalmi elvárások egyszerre nehezednek rá. A döntések meghozatala végül nemcsak politikai, hanem lelki felszabadulás is: a valódi „kegyelem” a múlt elengedésének gesztusa.

Sorrentino hangsúlyozza, hogy nem portréfilmet készített, hanem az ideális politikusi magatartást kereste. A történet alapját egy valós olasz kegyelmi ügy adta, de a film tágabb kérdéseket vizsgál: ki dönthet élet és halál felett, és mit jelent a felelősség a modern politikában. A rendező személyes élményei – különösen az apaság és a generációk közötti párbeszéd – is átszövik a filmet.

Művészi szempontból A kegyelem visszatérés Sorrentino szemlélődőbb stílusához. Daria D’Antonio operatőri munkája monumentális és intim egyszerre: a palotabelsők, a geometrikus terek és a lassú kameramozgások a hatalom magányát hangsúlyozzák. Servillo visszafogott alakítása a kétely emberi arcát mutatja meg, a mellékszereplők pedig – köztük Linda Messerklinger és Vasco Mirandola – hitelesen árnyalják a történetet.

A film központi kérdése

– „Kié a mi időnk?” –

az autonómia, a méltóság és a társadalmi felelősség határterületeit vizsgálja. Sorrentino nem ad egyértelmű választ, inkább gondolkodásra hív: a kegyelem nem csupán jogi aktus, hanem emberi gesztus, amelyben a kétely nem gyengeség, hanem erény.