Maggie Gyllenhaal új filmje, A menyasszony!, Mary Shelley Frankenstein‑mítoszának radikális, testhorrorba ágyazott újraértelmezése.

A történet az 1930‑as évek Chicagójában játszódik, ahol Christian Bale által megformált teremtmény egy női tudóst (Anette Bening) kér fel, hogy alkosson neki társat. A választás egy meggyilkolt prostituáltra esik: Jessie Buckley felélesztett alakja kétszeres erőszak áldozatává válik — először a gyilkosság által, majd másodszor azáltal, hogy akarata ellenére visszahozzák az életbe. A film központi kérdése nem romantikus mese, hanem politikai és etikai vizsgálódás: ki dönt a testemről, mihez van jogom, mit jelent az élet, ha nem én választottam?

Jessie Buckley alakítása elementáris erejű; egyszerre hordozza a veszteség fájdalmát, a bosszúvágyat és a fáradt cinizmust egy olyan világban, amely folyamatosan el akarja pusztítani. Christian Bale teremtménye megrendítően sebezhető és szerethető egyszerre: a magányban szocializálódott, gyermeteg lény sérülékenységét és a benne lakozó erőszakszörnyet is hitelesen mutatja. Anette Bening professzora a film intellektuális középpontja; játékában olykor felvillan Gyllenhaal rendezői jelenléte, ami a rendező személyes bevonódását is jelzi.

Gyllenhaal nem egyszerűen Shelley történetét meséli újra: a film a regényben elhallgattatott női teremtmény tapasztalatát teszi láthatóvá. Shelley eredeti művében a női teremtmény meg sem születik; Gyllenhaal viszont megkérdezi: mi történik azzal, akit mások vágyainak kielégítésére hoznak létre? A beleegyezés, az autonómia és a birtoklás kritikája a film etikai gerincét adja: a „szörny” fogalma itt nem a test rendellenességében, hanem abban a rendszerben gyökerezik, amely létrehoz, birtokol és elhallgattat.

A film formailag merész: a testközeli, mitikus képek, a sötét tónusok és a konfrontatív női nézőpont tudatosan kényelmetlen helyzetbe hozzák a nézőt. Egy emlékezetes, dekadens táncjelenet a Ritz bárjában Irving Berlin „Puttin’ on the Ritz” motívumaira épít, kulturális áthallásokkal játszik, és egyszerre idéz meg korábbi Frankenstein‑feldolgozásokat is. A történet road movie‑szerűen sodorja a két teremtményt egyre szélsőségesebb helyzetekbe, mígnem a végkifejlet ismét a műtőasztalon zárul — ott, ahol mindketten létrejöttek.

Gyllenhaal személyes hangja végig érezhető: a rendező nem törekszik a film „szépségére” vagy megnyugtatásra, hanem vállalja a kényelmetlenséget és a dühöt. A szereposztásban megjelenik a családi és személyes réteg is: öccse, Jake Gyllenhaal kisebb, tudatosan súlytalan szerepe és férje, Peter Sarsgaard jelenléte a rendező pályájának és érzelmi történetének gesztusai (egy statisztaszerepben egyébként idősebbik lánya is megjelenik).

A menyasszony! nem lezárni akar, hanem láthatóvá tenni a konfliktusokat; sötét, ambiciózus és következetes mű, amely éles kritikát fogalmaz meg azokkal a struktúrákkal szemben, amelyek a női testet és identitást mások vágyainak alárendelve kezelik.

Ez a film nem könnyű élmény: provokatív, néha kíméletlen, de következetes és gondolatébresztő. Ajánlott azoknak, akik készek szembesülni a beleegyezés, hatalom és autonómia kérdéseivel egy erős színészi teljesítményekre és radikális rendezői vízióra épülő, formailag merész feldolgozásban.

Részletesen a Glamour+-on írtam a filmről, ITT.