Ezt a merész kijelentést tette F. Dózsa Katalin divattörténész, majd hozzátette: ez nemcsak az itt és mostra vonatkozik, a történelem során mindig, mindenhol így volt. Sőt, a mi világunk sokkal liberálisabb ilyen szempontból a letűnt korokénál.

 

Igaz, hogy már Széchenyi is divatfővárost akart csinálni Budapestből?

 

 

Kis pontosítással igaz: ő nagyon tudatosan építette fel a társasági életet, mert meggyőződése volt, hogy ez vezet a fővárossá váláshoz, és teljesen igaza volt. Széchenyi föltette rá az életét, hogy Magyarországból újra jelentős országot épít. Tulajdonképpen az ő szerepe olyan, mint egy nagyon jó uralkodóé. Megalapította a kaszinót, a lóversenypályát, sokat áldozott az édesapja által alapított tudományos akadémiára: ez abban az időben elengedhetetlen része volt a társadalmi elit életének. Bálokat kezdett el szervezni, ő maga már nem is volt olyan fiatal, de minden bálon ott volt a feleségével, mint a bál mentora. Sétált a Váci utcán, és elkezdte hazacsábítani az arisztokráciát Bécsből, akik elkezdtek építkezni, és szépen kinőtt a földből Pest. Beindult a társasági élet, és az úri társaságnak öltözködni kellett. És ahhoz, hogy öltözködni tudjanak, nem volt elég Párizsból hozatni a ruhákat, ahhoz itt is kellett naprakész kiszolgálóipar, tehát az igény megteremtette a magyar divatot.

 

- Milyen mértékben van köze a szocializmusnak abban, hogy a magyar divat eltűnt a nemzetközi palettáról?

 

Száz százalékban. A magyar divatnak két nagy korszaka volt: az egyik a Millenium tájékán, amikor kifejezetten divatközpont volt Budapest, a másik pedig a 30-as évek második felétől egészen 44-ig. Az az egészen furcsa helyzet alakult ki, hogy miközben háború volt egész Európában, aközben addig, amíg a németek be nem jöttek, itt egy viszonylag békés, a háborútól valamelyest függetlenített társasági élet zajlott. Ennek kedvezett a háborúnak az a furcsa tulajdonsága is, hogy ott, ahol nem a maga a szörnyűségében dúl, az emberek sokkal életvidámabbak, jobban megélik az „egyszer élünk” életérzést. A divat is sokkal erőteljesebben élt. Ennek vetett véget a németek bejövetele, a valódi háború elérkezett Budapestre, majd ’45 mikor a divatszalonok kezdtek kicsit magukhoz térni, jött, és mindent államosítottak. A háború előtt világhírű volt a magyar szabóság is, nemcsak a divat. Egyértelműen elmondhatjuk, hogy Közép-Kelet Európa divatközpontja Budapest volt.

 

- Voltak magyar tervezők?

 

A divattervezés egy nagyon fiatal művészeti ág. A nagy divatdiktáló egyéniségek a XIX. század végéig mind szabók voltak. Mint önálló művészeti ág, tulajdonképpen a szecesszióban kezdett megjelenni, és a 20. század első felében virágzott ki. Ez a folyamat nálunk is végig kísérhető. Ennek az időszaknak európai szinten jegyzett tervezője Tüdős Klára volt (ld. Példakép rovatunkat a 47. oldalon).

 

- Hogy működött a divatvilág nélkül PR és marketing?

 

Akkor is volt, csak nem így hívták. Alapvetően a társasági élet, és a társasági lapok határozták meg. Nagyon sokat számított, amikor a walesi herceg itt járt Magyarországon: bedobta a barackpálinkát, elterjesztette, hogy Budapest milyen szép, és milyen kellemes hely társasági szempontból. Ezután aki számított, Budapestre jött, pálinkát ivott, cipőt varratott, magyaros ruhákat vett, és cigányzenére mulatott.

 

Miben járt a magyar a szocializmus idején?

 

Létrejöttek a nagy ruhagyárak, akik készítettek minőségi termékeket is, bár nem a nagyközönség számára. Például a Május 1. ruhagyárnak volt egy része, ami a nagyközönség számára gyártott, és voltak egészen elit műhelyei is, amelyek az amerikai megrendeléseket teljesítették. A különbség ég és föld volt. Pedig a Május 1. ruhagyár a hordható kategóriának számított a 70-es, 80-as években.

 

Hogy alakult a tervezők helyzete?

 

Megalakult a Divatintézet, ami a magyar divat kirakata volt, elindult a művészi tervezőképzés az Iparművészeti Főiskolán - tehát elkezdődött valami e téren is. A 80-as években a butik divat volt naprakész, de ők nem minőségi alapanyagokból dolgoztak. Tulajdonképpen a Burda irányította a 80-as években a divatját, mert onnét vették a szabásmintákat. Ez a jelenség egyébként ugyanúgy megfigyelhető volt a 60-as évek második felében, Párizsban is. – nem véletlenül hívták ezeket a kis boltokat butikoknak. Volt akkor is nagyüzemi konfekció, ami nem volt annyira naprakész, a kis üzletekben viszont ugyanolyan manufakturális módon tudtak az utolsó divat szerint dolgozni. Az elit divat csak a kiválasztottak számára volt elérhető.

 

Sokan úgy gondolják, hogy a magyar divat a textilipar elhalása miatt nem éledt fel a rendszerváltás után. Mi a véleménye erről?

 

A rendszerváltás időszaka egybeesett azzal az általános textilipari, divatipari válsággal, mikor a termelés áttevődött a sokkal olcsóbb munkabérű Távol-Keletre. Ez egy óriási tévedés, mikor azt hisszük, hogy a rendszerváltás miatt ment tönkre a magyar textil-és divatipar, csak egybeesett a kettő. Lehet, hogyha nincs rendszerváltás, akkor ez különböző állami dotációkkal még továbbműködött volna, mert ugye a rendszerváltás azt is jelentette, hogy minden dolog, ami gazdaságilag a feje tetején volt, a talpára került, ha valami ráfizetéses volt, azt nem támogatták tovább. Európa más részein is, például Németországban, ahol a konfekció nagyon erős volt, gyárak mentek csődbe, emberek váltak munkanélkülivé – ez nem magyar jelenség.

 

Ottmaradtak a már befutott tervezők gyakorlatilag munka nélkül, a főiskoláról jött friss divattervezők légüres térben, maximum a butikoknak tudtak dolgozni. Most viszont egy nagyon jelentős változást veszek észre. Közben átalakult a nemzetközi helyzet is. Egyrészt megjelentek az olyan típusú üzlethálózatok, mint a H&M és a Zara, akik már nem távol-keleten dolgoztatnak, mert 6 hetenként váltogatják a kollekcióikat, és ezért nem érdemes utaztatni. Másrészt felértékelődött az egyedi darabok az értéke. Nemzetközi tendencia, hogy a helyi tervezők megerősödnek a nemzetköziekhez képest – ennek jeleit láthatjuk a nagy díjkiosztókon is: a francia színésznők mindig francia tervező márkájában jelennek meg. Remélem, ezt a jelenséget mi, magyarok is hamar a magunkévá tesszük.

 

-          Ezek szerint bizakodó a fiatal magyar tervezőgeneráció sorsát illetően?

 

Úgy látom, most alakul meg újra a harmadik korszaka a magyar divatnak. Akik most végeznek, nagyon sokat kell dolgozniuk. Ez a szakma olyan, ahol éjjel-nappal ezzel kell foglalkozni, nincs más. Megvan a bemutató, este kialusszák magukat, másnap indul a következő megbízás. Vagy ott van, vagy nincs. És úgy látom, lassanként a tőke is kezd rájönni, ez nagyon lényeges, hogy ebbe érdemes invesztálni. Mert hát egy vendéglő sem rögtön térül meg. Ez ugyanolyan üzlet. Azt látom, hogy nálunk is egyre inkább divatos dologgá válik saját tervezőkkel dolgoztatni. Mert végül is van egy réteg, aki ezt megengedheti magának.

 

- Tehát elindult egy ilyen szemléletváltás?

 

Igen, én úgy látom. Még változatlanul fennáll az a lehetőség, hogy ha időben lépünk, akkor megint a térségnek központjává válhatunk. Az egy téves gondolat, amikor Párizzsal akarunk konkurálni. Párizsnak 300 éves tradíciója van a divat irányításában. De hozzá kell tennem, hogy Párizsban, mikor a nagy bemutatók vannak, ahogy nálunk a Híradó a sporttal végződik, úgy végződik ott a divatbemutatókkal. Franciaországban ez egy abszolút nemzeti kérdés. Mindenütt, ahol megindul a divat, így mondanám, ahol európai szintűvé válik a divat, ott azért jelentős állami támogatást kapnak a fiatalok. Egy ilyen szemléletváltásra is szükség lenne. Részt kell venni vásárokon, részt kell venni a legkülönbözőbb bemutatókon, és ha ezt ők nem tudják maguknak megengedni, márpedig az esetek túlnyomó többségében nem tudják, akkor nem kerülnek be. Fontos lenne ezt támogatni ösztöndíjakkal - ugyanúgy, ahogy vállalati, oktatási támogatások is vannak. Azt kellene megérteni, nem szégyen a divat, és megvannak a kvalitásaink ahhoz, hogy ez egy komoly országimázs építő elemmé váljon.

 

-          Elegendők a tehetséges tervezők ehhez a folyamathoz?

 

Természetesen nem. A világban ezt az üzletágat tulajdonképpen már nem maguk a tervezők működtetik: ők kiszolgálják. Van egy szakember réteg, aki ezt üzletileg összefogja. Hozzá kell tennem, hogy ez félig-meddig mindig is így volt. A legnagyobb tervezők mellett mindig voltak tőkés társak. Miután ez egyre nagyobb iparág, sokkal szélesebb körre hat a divat ma, mint bármikor azelőtt. Az egy óriási tévedés, ha egy lelkes, akár környezetvédő, akár valaki más szidja a mai embert, hogy „neked csak a divat mondja meg, hogy ki vagy”: a világ mindig is ilyen volt, csak nem engedhették meg maguknak ilyen sokan, hogy kövessék a divatot. Ez egy óriási különbség: mindig volt egy elit, a maiaknál sokkal drágább ruhákkal.

 

-          Hány évente változik a divat?

 

A kutatásaim azt mutatják, hogy körülbelül a 14. századtól kezdve 10-20 évenként. Datálhatóak a tárgyak a divat alapján. Sőt, azt kell, hogy mondjam, a mai divat minden látszat ellenére sokkal stabilabb: az a csizma, ami rajtad van, lehetne 30 éves, a farmernadrág akár 50. Csak a PR miatt bevesszük, hogy mindig változik, de nem igaz. Alapvető formákban semmiképpen. Óriási üzlet van abban, hogy az ember mindig újra vágyik, hogy meg akar újulni. Én ezt egyáltalán nem tartom negatívumnak, sőt: része az ember alapvető fejlődési folyamatának.

 

-          Ez azt jelenti, hogy a divat ma már mindenkié?

 

A divat kifejezetten a jólét a terméke. Nem véletlen, hogy a 14. századtól kezdve indul meg, ott kezd el gazdaságilag megerősödni. Aztán jöttek különböző hullámvölgyek, ugyanúgy, ahogy a népviseletnél is lekövethető: az aktuális anyagi helyzet lemérhető a díszítéseken, az felhasznált anyagok mennyiségén. Inkább úgy mondanám, hogy nem koncentrál annyira az elitre. De azért ma is van elit, akiket úgy hívunk, hogy celebek. Az értékükön lehet vitatkozni, de a celeb nem érték szerint mérendő, hanem minta szerint. Ő adja meg azt a mintát, amit az emberek jó része követni akar, főleg a fiatalok. Az öltözködés később is biztonságot ad az embernek, főleg, ha eltalálja, hogy miben érzi jól magát, de egy fiatal még keresi magát, több támogatásra van szüksége. Attól, hogy valaki kamasz korában egy popsztárt utánoz, tíz év múlva nem fog kék hajjal járni a hivatalba. Hogy mit tartunk helyesnek, mi az, amit elítélünk, az teljesen társadalmi megegyezés kérdése, erre számtalan példát tudok mondani. Hát az ember tényleg elhűl, ha nézi a mostani cipőket ezekkel az iszonyú talpakkal! Akkor elfelejtkezünk a kínaiak, akik tönkretették a lábfejüket évezredeken keresztül! Ezek a ronda cipők még mindig nem tesznek annyi kárt.

 

Hozzá kell tennem: a 20. században óriási változás következett be az egészséges és higiénikus öltözködés irányában. Azok a bolondságok, amik a mai divatot jellemzik, labdába sem rúgnak a régiek mellett. Csak ez az újdonságra való vágyakozás, meg az elithez való tartozás illúziójának szükségessége állandó és alapvető.