A nagymarosi mesecukrászdáról készült bejegyzésem a decemberi hónap egyik legkedveltebb írása volt, amire sok visszajelzés érkezett: hová tűnt a zöld kanapé, hogy lehet odajutni, hol készülnek a sütik – és egyáltalán, hol van Aliz?

Most éreztem elérkezettnek az időt, hogy visszatérjek a témára. Kis „árukapcsolással” szerveztem meg a programot, mivel Nagyszombatra terveztem az utóbbi időben híressé vált nagymarosi termelői piac felkeresését, így előzetesen Alizkával is egyeztettem egy találkozót.

A beszélgetésen nem ketten voltunk: aktívan részt vett a programban Aliz 10 hónapos kisfia is, Olivér (szerencsére édesapjával együtt, ennek köszönhetjük, hogy ez a bejegyzés nem a babázásról, hanem a cukrászdáról szól).

Az utóbbi években, mióta a gasztronómiai divathullám összecsapott a fejünk fölött, és elsőszámú pályamódosítási területté vált, szinte furcsa ilyet hallani, de Szalontai Aliz mestercukrász, aki soha életében nem foglalkozott mással, csak a süteményekkel. Kisgyerekkora óta Nagymaroson él (Miskolcról költöztek ide szüleivel, mivel édesapja kajakedző volt). 2000-ben indította el a vállalkozását, akkor még két utcával feljebb rendezett be egy műhelyt, ahol nem volt helyi fogyasztás, csak gyártással foglalkoztak. Két évvel később a fogyasztói igényeknek eleget téve költöztek át jelenlegi helyükre – a meseházikó korábban egy hentesboltnak adott otthont, régen mögötte volt a vágóhíd is. Nyolc évig itt is elvitelre és álló fogyasztásra volt lehetőség, akkor alakították át a ház hátsó részét, odaköltöztették a műhelyt, így kialakult a jelenlegi cukrászda tere.

A berendezésről korábban is szó esett, muszáj volt rákérdeznem, kinek köszönhető ez az esetlegesnek tűnő, de valójában jól strukturált eklektika. Megtudtam, hogy Aliz bátyja, aki szintén Nagymaroson él, bútorrestaurátor, és az általa felújított és összeválogatott tárgyak alkotják a cukrászda berendezését. Kedvenc asztalaimat, melyen felülnézetből láthatók az asztalt körülvevők, egy helyi festőművész dekorálta.

Alizzal a pultban nem találkozhatunk: ő mindig az újdonságokkal, a kínálatot színesítő termékekkel foglalkozik (kisfia születése óta Olivérrel együtt jár be dolgozni nap mint nap). Az állandó süteménykínálat Aliz nagymamájának házi receptjei alapján készül, és ezt egészítik ki az idényjellegű finomságok (a Húsvét tiszteletére most Raffaelo csibék ülnek a pultban – mint mondja, a reklámokból, bolti kínálatból ismert édességek cukrászati változatai nagyon sikeresek a gyerekek körében). Rendszeresen készít szörpöket, ehető ajándékokat, sőt párja saját, házi pörkölésű kávéit is megvásárolhatják a látogatók. Minden alapanyagot helyi termelőktől vásárolnak, mára kialakult, megbízható beszerzési forrásaik vannak. Mint mondja, az elmúlt két évtized során tapasztalt "leépülés" után egyre többen fognak újra gyümölcstermesztésbe, a régi, jól bevált fajták visszatelepítésébe és állattartásba is.

Két új „szerelem” van most szakmai életében: a csokoládé és bonbonkészítés ( a csokis nyalókák slágerterméknek számítanak) , és a cukormentes kínálat fejlesztése. Most két torta és három fagylalt (csoki, eper, sárgabarack) közül választhatnak azok, akik cukor- és gluténmentesen táplálkoznak.

Egyébként már nyitva van a régi, falusi előkertek hangulatát idéző kerthelyiség, és a szokásos tejeskávé helyett kóstolhattok hideg kávé shake-et és jeges frappét is. A Húsvét és a hagyományok tiszteletére én azért felfaltam egy Hatlapost, amit a nagymamám konyhája óta itt ettem először, aztán el kellett köszönnünk, mert mindkettőnket vártak a háziasszonyi teendők, és Olivér is megérett a délutáni alvásra.

Fotókat sajnos most is csak a cukrászdáról láttok: Aliz nem akart fényképezkedni, én meg nem erőltettem… Ha egy szép tavaszi hétvégén kedvetek támad, feltétlenül látogassatok el ide, és ismerjétek meg személyesen!
 

A mesecukrászda képekben: