Nem most, két éve, egészen pontosan 2016 október 22-én – mivel más adat nem ismeretes ezzel kapcsolatban, ez lett egyben Édeskedves születésnapja is, melyet lelkesen ünneplünk.

Magdi hátteréről annyit tudok, hogy Sárospatakról, a Mandulás-hegyről mentette még a Futrinka égisze alatt Németh Réka – ő már megalapította az Eszkuláp Állatvédő Egyesületet, mikor Magdi hozzám került, de még gondoskodott a Futrinkás mentvényeiről, így tőle vettem át Magdit, aki a Szentendrei-szigeten, Háfra Beánál panziózott és regenerálódott: rossz állapotban, vemhesen mentették, így az ivartalanítással együtt abortusza is volt szegénykének. Nem tudom, emiatt van-e, de rajong a kölyökkutyákért – ha kiszagol egyet séta közben, azonnal odaráncigál.

De hogy lettem kutyás?

Nem lettem az valójában. Most is macskásnak tartom magam, kutyával kiegészülve. Egyébként Magdi is macskás lett egy kicsit: imád kuckózni, reggel nem lehet kiszedni az ágyból. Kiskutyás dolgai is voltak kezdetben: bár elvileg 3 éves volt, néhány hónap alatt 8 cm-t nőtt, és megette az összes papucsomat – nyilván a sanyarú gyerekkort kompenzálta ezzel.

Teljes szívemből szeretem, de valójában egy kis „véletlenke” – olyan az életemben, mint egy szerelemgyerek: nem akartam, de annál jobban imádom.

Az történt, hogy megláttam a Facebookon egy öreg szálkás szőrű tacskót (szintén Réka osztotta meg), akit azért adtak le, mert rákos volt a gazdája, és az orvos azt javasolta szegény öregeknek, hogy szabaduljanak meg a kutyától, mert behordja a fertőzéseket. Én, mint állat- és emberszerető lélek, azonnal elbőgtem magam, hiszen életem két legnagyobb félelmét láttam megvalósulni: az egyik, hogy az utolsó napjaimban, mikor a legnagyobb vigaszt jelentenék, elveszik tőlem az állataimat, a másik pedig, hogy nem tudok gondoskodni a sorsukról, és idegen emberekre kell bíznom őket, mielőtt meghalok.

Mivel babonás meggyőződésem, hogy a legfélelmetesebb helyzeteket úgy kerülhetem el az életben, ha másoknak segítek egy hasonlóban, gondolkodás nélkül jelentkeztem a tacskóért, hogy örökbe fogadom, azzal a szándékkal, hogy minden nap látogatni fogom vele az igazi gazdáját, amíg él.

Erre azonban nem került sor, mert a család végül hazavitte a kutyust, én pedig ottmaradtam a szándékkal, hogy segítek valakin, így Réka Magdit ajánlotta. Látatlanban eltalálta, hogy minket valójában egymásnak találtak ki: mind a ketten fegyelmezetlenek vagyunk, és eszünk ágában sincs megváltozni. Így hát Magdi tudománya a pacsiból meg a pusziból áll, nem ül, nem jön, nem megy, nem áll, nem fekszik – vagy tudomis én, mit szoktak a gazdik olyan ambiciózusan megtanítani a kutyájukkal. Viszont okos és imádnivaló, végtelenül szociális, és szerintem nagyon szép is.

Jár velem dolgozni, ő a Kisalföld szerkesztőségének terápiás kutyája: már szabadon randalírozik a szerkesztőségben, gyűjti a puszikat, simiket és kutyakekszeket.

Mit szólt a Két Cica?

Hát nem voltak elragadtatva tőle, és máig nem lettek barátok, de elfogadták. Az első fél év horror volt: nemcsak pofozták szegényt, Gina cica egyszer lehányta, Léna többször lepisilte és egyszer rá is kakált… Magdi pedig tűrte. Hihetetlenül jó természetű, egy évbe telt, mire elkezdett ugatni. Mára megtanulta érvényesíteni az akaratát, hallatja a hangját, jókedvű és magabiztos kutyus lett belőle, amire nagyon büszke vagyok. Sosem leszek mintagazdi, mindig nehezemre fog esni a reggeli séta, nem tudom fegyelmezni, de mindemellett jó páros vagyunk, azt hiszem.

Ezúton is köszönöm Németh Rékának és Háfra Beának, hogy összehozott bennünket. Nem indítok Magdinak közösségi csatornát (pedig igény, az volna rá), de az instagramon #magdigram hashtag alatt követhetitek.

A fotókat én készítettem egy CanonM50-es géppel.