Megőrülök attól, hogy akárhova kattintok a neten, mindenhol azzal (a szerzők szerint nyilván rendkívül elmés és szezonális) kérdéssel találom magam szembe, hogy vészelem át a kánikulát? Most megkíméllek benneteket attól a cikornyás káromkodásokkal tűzdelt szóáradattól, ami erről az eszembe jut, a lényegről annyit tudok mondani: pontosan úgy élek, mint máskor, csak kevesebb ruha van rajtam, több vizet iszom, és mindig tele van a jégkocka tartó. Szeretném eloszlatni azt a félreértést, miszerint a nyár, vagy a meleg egy krízishelyzet. Ez egy évszak, és a hozzá tartozó időjárás, ami minden évben eljön, tehát nem minősül kuriózum értékű sajtóhírnek.
És a melegben is enni kell. Ki többet, ki kevesebbet kíván – én az előbbi csoportba tartozom. Minél melegebb van, annál jobban esnek a zsíros falatok, és nemcsak este. Ezért hétvégén sült kolbász volt lecsóval, főtt kukorica, aztán rácponty és túrós-barackos lepény, tehát a sütőt is bekapcsoltam (igaz, a teljes sütési időt nem ültem végig a konyhában, ahol nincs légkondi, mint ahogy a lakásban sem).
Szóval én úgy vészelem át a kánikulát, hogy nem tekintem vészhelyzetnek, és azt főzök, amire vágyom. A rácponty már hetek óta a fejemben volt, de kevés helyen készítik jól, ezért érdemes inkább otthon nekiállni – egyszerűbb, mint a rakott krumpli. Annak ellenére, hogy a Szigetközben nőttem fel, akkor ettem először házi készítésű változatot, mikor magam megsütöttem. Nálunk otthon mindig halászlé vagy paprikás lisztben sült hal, esetleg ecetes hal volt (ez rántott hal hagymás-ecetes pácban). A rácponty egy délvidéki halétel, a „rác” a szerbek egy régi elnevezése:
„A név a szerbiai Raška nevű város nevéből ered, amelyből a Ratka (Rascia, Rácország) mint tartományi elnevezés, valamint a rácok megnevezés keletkezett. Raška neve 962-ben jelent meg először, mint Tihomily Cseszláv nejének birtoka, később (1159 után) az első Nemanjićok is felvették a rasciai fejedelmi címet, de Dusán cár nem vette fel. A magyar király címerébe is fel van véve a rasciai cím. A későbbiekben egyre inkább a törökök elől menekülő, Magyarországra dél felől érkező, az ortodox egyházhoz tartozó szerb betelepülteket nevezték rácoknak, köztük a görögöket és aromunokat is. Emellett a bunyevácokat és sokácokat katolikus rácoknak hívták.” (Wikipédia)
