Amikor kitaláltam ezt a blogot, eredetileg úgy terveztem, hogy mint minden blogger, én is lefényképezem majd, amit éppen főztem, és mehet is a világhálóra. Aztán az előkészítés folyamán kiderült, hogy kivitelezés tekintetében nem tudok elszakadni maximalista lapkészítő önmagamtól, így először szép dizájnja lett az oldalnak, aztán elkezdett dolgozni egy programozó is elképzeléseim megvalósításán. Mikor pedig sor került volna a tartalom feltöltésére, rájöttem, hogy az általam készített fotógráfiák ehhez az oldalhoz egyszerűen méltatlanok. Szerencsére fotós barátaim a segítségemre siettek: e hét folyamán Glázer Attila remekbe szabott ételfotóiban gyönyörködhettek.
Glázer Attila
Sokáig kellett gondolkodnom kiskoromban azon, hol van a madár a madártejben. Később pedig külföldi barátaim nem értették az elnevezést, mert nekik logikusabb az „úszó szigetek”. Hát, egyik sem éppen a legjobb név. De számít ez? Az íz annál inkább magával ragadóbb. Az alapanyagok pedig semmivel sem helyettesíthetők. Mert bármit elhagyunk, vagy kicserélünk, az már nem volna madártej.
Sőt az összetevők nem is olyan érdekesek magukban – na jó a vanília igen – együtt mégis valami olyan kerekedik ki, aminek szinte mindenki örül. Ebben reménykedem én is…
Sok év alatt kevergettem egybe életem nagy táljába kertépítészetet, kameramankodást, kortárs táncdarab rendezést, novellaírást, hangutánzást, ütőhangszeres zenét, fotográfiát, hogy a végén tálalhassam magam Magam. Most éppen, mint kortárs galériás…
Persze említhettem volna Pom-Pom-ot is. „Ha akarom szobafestő pemzli, ha akarom papucs orrán pamutbojt.”
Ezeken az oldalakon, mint ételfotós. Azután holnap ki tudja miként jelenek meg az olvasó előtt? Talán, mint vizuális fűszer. Legalábbis erre vágyom a legjobban. Vagy vaníliarúdnak lenni a madártejben.
