Gálffi Lászlóval van egy közös barátunk, és egy közös szenvedélyünk: a gasztronómia. Mivel zárkózott ember hírében áll, ebédre invitáltam, remélve, hogy az óbudai kockás abrosz mellett oldottabban tudunk beszélgetni – és nem csalódtam.

Még az előétel előtt jól megnevettettem, mikor elmeséltem, hogy én a magam részéről 32 éve várok erre a találkozásra. Akkor, 1976-ban láttam ugyanis A kengurut, 10 éves koromban (bár a film nem ennek a korosztálynak készült). Ennek ellenére valószínűleg az elsők között néztem meg. Egy viszonylag kis faluban éltünk a Szigetközben, ahol csak csütörtöktől vasárnapig volt mozielőadás a helyi kultúrházban. De csütörtökön és pénteken nem sokan akartak moziba menni, legfeljebb egy-két szerelmespár toporgott ott, mert ugye falun csókolózni sem lehetett nyugodtan az utcán. Mivel legalább öt ember kellett, hogy levetítsék a filmet, életkorom ellenére biztos befutó voltam, az is előfordult, hogy még a jegyemet is kifizették. A kenguru nagy áttörést hozott kicsi életemben: a moziból hazatérve örömmel tudattam az anyukámmal, hogy megoldást nyert az élet legfontosabb kérdése: Gálffi Lászlóhoz megyek feleségül. A mama akkor még jól szórakozott a bejelentésen, néhány évvel később annál kevésbé, mikor elszöktem egyedül Budapestre megnézni az Equust. A vonzalmat később más, megvalósult kapcsolatok váltották fel, de a 80-as években annyiszor néztem meg Rimbaud műveiből összeállított önálló estjét, ahányszor csak tudtam.

Jár még vidékre?

Mindig sok önálló estet csináltam – nagyon komoly anyagokat vittem, és nagyon megdolgoztam velük, hogy előadás legyen belőle. Élvezetes munka volt – egész más érzés egy ilyen személyes összeállítást megmutatni élőben. Egyetemekre jártam, főleg a Rimbaud – esttel. Délután, próba után elindultam, este lement az előadás, éjjel beültem az autóba, és másnap 10-kor már újra a próbán voltam. Most, ha tehetem, ott alszom. Lehet, hogy haza lehet jönni két óra alatt, de nekem már másról szól az élet: szeretek sétálni, szemlélődni. Annyi helyen voltam, és valójában nem is ismerem ezeket a városokat. Mostanában reggel lemegyek, már 10 órakor, ott megebédelek, délután elmegyek sétálni, körülnézni. Előadás után ott alszom a szállodában, és csak másnap délelőtt indulok haza.

Mikor végezte el a színművészeti főiskolát?

1975-ben.

Úgy emlékszem, hogy nagyon nagy lendülettel indult a pályája.

A kenguru nagyon nagy lökést adott. A színházban csak négy évvel később, mikor 1980 tavaszán bemutatták az Equust. Filmben sokkal többet szerepeltem, jobbnál jobb szerepeket kaptam. A Wágnerben Richard Burtonnel és Vanessa Redgave-vel, Mészáros Márta Anna című filmjében Marie-José Nattal játszottam együtt, és ez nemzetközi ismertséget is hozott. Mikor a Liszt filmet forgattuk Párizsban, amiben Chopint játszottam, volt öt nap forgatási szünetem. A Champs Elisée-n sétáltam, és láttam, hogy megy a Mászáros Márta film. Kíváncsi voltam, hogy hangzik franciául, amit mondok, és beültem megnézni. Ennek köszönhetem, hogy az az öt nap életre szóló élménnyé vált, mert amikor kijöttem a moziból, felismert valaki, és ebből egy futó szerelem lett. Akkor szerettem meg Párizst, addig egy kicsit távolinak, hidegnek tűnt – valahogy nem fogadott be. Ahhoz padlásszobákba kell menni, görög étterembe, és egészen más arcát mutatja meg a város. Ez persze máshol is így van. Ezért nem szállok már meg szállodákban, újabban mindig lakásokat bérelek.

Jár vissza Párizsba?

Most két éve nem voltam, de London, Róma, Párizs bejáratott helyek. Lisszabon volt a legutóbbi nagy felfedezés – egy gyönyörű lakást találtam az interneten. Nagyon imádtam hajnalban lemenni a lépcsőkön a piacra. Isteni dolog a halpiacon válogatni az ismeretlen halak között. Általában éttermekben eszem persze, de az élményt akartam. Nem ott lenni valahol, hanem ott élni, akár pár napig is. Nem nagy ebédeket készítek ilyenkor, csak kipróbálok valamit. Az ember megveszi a halat, bele a petrezselymet, citromot a hasába, egy kis olaj, és alufóliában kisüti – szinte semmi, de máris a magamévá tettem valamit az ottani életérzésből. Olyan ételt kell választani, ami csak ott van. Olaszországban, Spanyolországban a sonka, sajttal, kis vörösborral – hát annál jobb nincsen. Igazi, ráncos, leves paradicsommal, amit nálunk sajnos nem mindenhol kapni. Többször voltam Rómában ilyenkor tavasszal, mikor articsóka szezon van: csokorban viszik haza, mint a margarétát. Vagy szintén tavaszi étel ott a cukkini virág töltve mozarellával, sonkával. Palacsinta tésztába mártják és kisütik.

Itthon miket szeret főzni?

Amit éppen kapok, és friss. Ha van időm, piacra megyek, mert ezek az agyontermesztett élelmiszerek nemcsak nem egészségesek, de borzasztóan íztelenek is

Kitől tanult főzni?

Mi öten voltunk gyerekek, de szép gyerekkorunk volt. Egy viszonylag kicsi kelenföldi lakásban laktunk, nagy kerttel, ahol két hatalmas cseresznyefa állt, meg egy pompás sárgabarack. Az ötvenes - hatvanas években apám tartott el minket, aki asztalos volt, édesanyám pedig gondoskodott rólunk és otthon varrt. Nagyon egyszerű ételeket ettünk. Én voltam a legkisebb, és anyámmal mindig én jártam a piacra, ott tanultam meg, miből készül az étel. Én cipeltem a szatyrot, és közben figyeltem. Hús ritkán került az asztalra, de a piacot nagyon élveztem. Emlékszem azokra az őszibarackokra, fél kilósak voltak, és mikor beleharaptam, a karomon csorgott végig a leve. Hát ilyet mostanában nem ettem. Még mindig furcsa nekem, hogy most már mindig minden van, és nem lehet várni az eper vagy a szőlő szezont. Láttam, mi kell ahhoz, hogy főzzünk, otthon pedig végignéztem, hogy készül. Később, mikor édesanyám beteg lett, én már nagyon sok ételt meg tudtam csinálni. A halála előtt már csak azt tudta megenni, amit én főztem. Úgy készítettem el, hogy kívánatos legyen egy olyan beteg számára is, akinek nincs étvágya. Megtanultam, hogyan lehet kevés pénzből sokat és jót főzni. Ha nincs otthon semmi, akkor is kinyitom a szekrényt és valamit összecsapok abból, amit találok, Ez a gasztronómia alapja: a fantázia. Így kezdtem, és megszerettem a főzést. Mára az életem minden területét meghatározza.

A testvérei mind fiúk?

Nem, van egy nővérem is. Most például, nagyszombaton, (a Húsvétot megelőző szerdán találkoztunk – a szerk. ) mivel már édesapám sem él, hogy a család ne menjen szét, én főzök ünnepi ebédet. Meghívok mindenkit, 18-20-an szoktunk lenni. Éppen hogy beférünk a lakásomba.

Sok gyerek van?

Van, de hát már nagyok! Udvarlókkal, barátnőkkel jönnek, aztán a következő évben hozzák az újat.

Mi lesz a menü?

Borjúszűz lesz Budapest raguval, és kacsát sütök. Az a másik specialitásom: kacsamell vagy comb párolt káposztával és hagymás tört krumplival. Fontos, hogy minden friss legyen és meleg, ezért olyan ételeket választok, amit előre el lehet készíteni. Erre nagyon adok.

Leves és desszert is van?

Leves nincs, mert úgysem tudunk egyszerre asztalhoz ülni, az édességhez pedig nem értek. Azt ők hozzák.

Az otthoni ízek ma is meghatározzák a főztjét?

Anyám szegedi volt, apám meg székely - ez volt nálunk ételkombinációkban is összekapcsolva. Gasztronómiai szempontból mindkét terep kimeríthetetlen. Mindkét tájegység másképp, de jellemzően magyaros. Egyszerűen főzök, az ételekben mindig azok a jók, melyekben az alapanyagok íze dominál. Annak idején, mikor elkezdtem magamnak főzni, mindenféle konyhát kipróbáltam, mindent beleraktam, mert azt hittem, hogy attól lesz jó. Akkor olasz ételeket ettünk, az volt divatban. Mikor kikerültem Olaszországba, megdöbbentem. Rómában ettem először olyan tésztát, amin csak az alapanyagok íze dominált. A paradicsom, az oregano, a fokhagyma – akkor jó, ha mindegyiket lehet érezni, de a tészta ízét is. Az alapanyagok minősége a legfontosabb, mert annak van igazi íze, aromája. Ha belegondolok, ez a színházban is így van: a legnagyobb igazság, amit Kiss Manyi mondott egyszer egy újságírónak, aki megkérdezte tőle, hogy kell jónak lenni: „meg kell tanulni a szöveget, és spilázni kell”. Tulajdonképpen így van. Jó alapanyagot kell venni, és tisztességesen el kell készíteni. A színházban is: nem kell mindenbe mindent belerakni. Be kell menni a színpadra, és eljátszani, amit éppen akkor kell. Se többet, se kevesebbet. Ilyen egyszerű, de ehhez kell ez az 55 év… el kellett jutnom ide. Ugyanez van a főzéssel is: ha van otthon friss, finom rókagomba és tojás, készíteni kell egy rókagombás omlettet. Vagy ha van a hentesnél friss borjúmáj, készíteni kell egy velencei májat – az olyan mint a resztelt máj, csak nincs benne paprika, és fehérborral öntik fel. Hihetetlen kellemes. A legjobb ételek, pl. a fokhagymás spagetti, amit nagyon szeretek, végtelenül egyszerűek. Lehet kapni teljes kiőrlésű tésztát (bár a friss tésztánál nincsen jobb), olíván egy kis fokhagymát megfuttatni, és akkor egy kis csilit, vagy csípős paprikát bele, friss petrezselymet a legvégén, sós vízben kifőzni a tésztát, egy pillanat alatt kész van. Utána egy pohár fehér bor, ez legtökéletesebb késői vacsora. Ami igazán jó, az mind egyszerű. A gyerekeimnek (a tanítványai a Színművészeti Egyetemen – a szerk.) is ezt tanítom. A beszédvizsgán egyszer a szakácskönyvből kellett felolvasni – nagyon nehéz feladat, mert rengeteg bekezdés, zárójel van, sok instrukció, tehát nagyon nehéz összefogni gondolatilag. Recepteket adtam ki nekik, és be is vittem a szakácskönyveket. És akkor kiderült, hogy azt sem tudják, mi a zöldség,… nem tudnak enni, vacakokon élnek. Ezért óra után átmentünk a kollégiumba, és megtanultuk, hogy egy rossz felszereltségű konyhában milyen ételeket lehet pillanatok alatt elkészíteni. Töltött paprikát tanultunk, lecsót, és nagyon fogékonyak voltak rá. Nagy kudarc nekem, ha nem érnek rá főzni és gyorsétteremben esznek. Szoktunk kóstolókat csinálni: milyen az igazi mozarella – mert az bivalytejből készül. Egész más íze van. Lehet, hogy nem lesznek jó szakácsok, de ha egy étteremben mindent ismernek, ami az étlapon van, már tettem valamit. Ugyanígy van a színházzal, irodalommal is – ha említek egy szerzőt, akit nem ismernek, ha már ketten utána néznek, eredményes voltam.

Most mi a kedvenc étele?

Ilyen nincs. Kívánós vagyok inkább: reggel valamit megkívánok, beülök a kocsiba, és beszerzem a hozzávalókat. Több helyről kell, nincsen sajnos olyan hely, ahol mindent lehet kapni megfelelő minőségben. Külön veszem a húst, a baromfit, az extra dolgokat, a zöldséget is. Fűszert, sajtokat, sonkát. Kenyeret. Az alapanyag a legfontosabb, akkor nyugszom meg, ha mindenből a legjobbat sikerül beszerezni. Italban, ételben és színházban csak olyan adok, amit én meginnék, megennék vagy megnéznék. Ez a fajta igényesség minden életterületen jelen van, szerintem csak ennek van értelme. Már nem vagyok fiatal, és az idővel bölcsebbé válik az ember. Ez ad egyfajta nyugalmat, biztonságot. Nem bánom, hogy annyi minden történt velem, jó, rossz egyaránt, nincs olyan dolog, sem szakmailag, sem más területen, ami miatt izgatom magam. Nem érdemes. Ahhoz, hogy ezt a belső harmóniát megtaláltam, az időn kívül vannak kellékek is: zene, könyv, a lakás, ahol lakom. Nagyon fontos mivel veszi körül magát az ember. Mindent kiélvezek: egy jó bort, egy jó ételt. Inkább kevesebb, de az jó legyen. Ezek nem rigolyák vagy kiváltságok, ezek teszik komfortossá a hétköznapjaimat. Szerintem ez hozzátartozik az élethez. Minden arra szolgál, ami körülöttünk van, hogy szebbé tegyük vele a saját mindennapjainkat, ezt senki nem teszi meg helyettünk. Senki nem lehet helyettünk boldog. Az élet olyan, amilyen, lehetne az ember mindig elégedetlen vagy depressziós is, ez hozzáállás kérdése.

Ha már szóba került Szindbád, szereti Krúdyt?

Hogy szeretem-e?! Alig várom, hogy nyugdíjas legyek, és legyen időm egy végtében Krúdyt olvasni: nagyon nehéz esténként lelazítani, pedig másnap reggel ugyanúgy fel kell kelni. Az egyik „technikám”, hogy a kocsiban ott van Bach – akármilyen állapotban vagyok, azt berakom, és mindig helyreráz. Nem is tudom elmondani röviden, mit jelent nekem: megvált, megnyugtat. Helyrerak. Nagyon este már borozgatni se jó, mert az ember nem tud aludni. Ilyenkor olvasok Krúdyt – bárhol felütöm, csodálatos világba csöppenek, ahol ugyanúgy el tudok lazulni, mint Bach zenéjére. Ebben nagy szerepe van a Huszárik filmnek, mert kulcsot adott Krúdyhoz, hiszen ezt a világot én nem láthattam. Soha nem tudok úgy elmélyülni benne, ahogy szeretnék, de bármit veszek a kezembe, elvarázsol.

Én látok hasonlóságot maga és Krúdy férfialakjai között.

Igen, ez a szenvedély megvan bennem: mindent kiélvezni, az életet, a szerelmet, mindent, ami van. És én is szemlélődő típus vagyok.

Ha a szakmai pályafutását végiggondolom, arra is jellemzőek a hosszú periódusok.

Nincs olyan, hogy az ember mindig jó passzban van, hogy minden jól sikerül. Öt éve egy olyan periódusban voltam, hogy minden évben csináltam valami újat, és mindig jól sikerült. Érdekes módon. Most a tanítás miatt egy kicsit abbahagytam, másfél éve nem játszom új darabban. Hogy tényleg fel tudjak készülni arra, mit tanítok délután a főiskolán, ahhoz ki kell aludnom magam, és tiszta fejjel, nyugodtan odamenni. Akkor élvezem a tanítást, teljesen jelen vagyok, oda tudok rájuk figyelni. Sokkal nyitottabb vagyok, és utána kimondottan kellemes lejátszani egy előadást. Most a két év után már trimeszterek jönnek, jönnek más tanárok, én felszabadulok és vállalhatok munkát. Korábban is tanítottam, de nem volt még saját osztályom. A gyerekeimet most ki kell adnom a kezemből.

Másodszor ütötte meg a fülemet, hogy a gyerekeimnek hívja őket. Úgy is érzi?

Igen.

Miután nincs saját gyereke, az élete során a gyerekekhez fűződő viszonya milyen volt?

Nem hiszem, hogy már meg tudom változtatni ezt a helyzetet, de az, hogy nem lett gyerekem, rossz döntés volt az életemben. Talán az egyetlen, amit tényleg annak tartok. De van egy csomó keresztgyerekem, a tanítványaim. Sokat lehet tanulni tőlük, mert behozzák azokat a területeket, amit én nem látnék máskülönben a világból. Nagyon szeretek velük lenni.

Tanulnak élni és színházat csinálni?

Csak az alapokat lehet megtanítani, és inkább nevelni kell őket – életre, színházra. Azt, hogy hogyan kell tanulni – mert az a legnehezebb. Utána már megy!

Mi a következő feladat?

Most kezdjük próbálni a Mizantrópot Gothár Péterrel, már alig várom. Soha nem dolgoztam még vele, nagy élmény lesz. Rengeteg dolog van, amit az ember élvezhet, és nem szabad, hogy a sok butaság elvegye az életkedvünket. Nem hagyom magam elkeseríteni. Ez nem együgyű optimizmus, hanem tényleg így látom. Tele van az élet szépséggel, és leginkább a középkorúaknak kell vigyázni, hogy észrevegyék. A fiataloknak minden nap egy csoda, az öregek pedig már elég bölcsek.

Szerelmes típus?

Igen, permanensen. Szükségem van rá, másképp nem is tudok létezni. Vannak emberek, akik beérik kalandokkal, nekem az nem megy. Szükségem van az érzelmekre.

Hogy tudja szinten tartani ezt az állapotot?

Nem egyszerű. Készen kell rá lenni. Az embernek tenni kell érte, hogy képes legyen szeretni, és hogy szerethető legyen. Nekem fontosabb, hogy én szeressek. Az életem minden periódusában volt egy-két nagy kapcsolat. A legutóbbi üresjáratban megijedtem, hogy az idő elvitte a szerelemre való fogékonyságomat, de hála istennek az élet meghozta az újabb érzelmet, bár most jobban fel kellett rá készülnöm.

Másképp szerelmes most, mint 25 évesen?

Hát persze! Ugyanez vonatkozik erre is, mint az ételekre, hogy mindent jobban kiélvezek. És mindennél fontosabb, még mondhatnám, hogy a szakmánál is. Erre koncentrálok, rohanok haza színház után. Már tudom, hogy ez milyen ajándék. Eléggé hirtelen haragú vagyok, de mindig kontrollálom magam, nagyon odafigyelek, és nagyon odaadó vagyok – más én nem is tudok lenni. Nagyon meghálálom azt, ha szeretnek.

Mit jelent a felkészülés?

Azt, hogy vigyázok arra, hogy ne keseredjek meg, ne hűljek ki. Rengeteget dolgozom, és ebben a világban az ember könnyen megkeseredik, pesszimistává válik.

Szenvedni szokott a szakítások után?

Már nem. Régen belehaltam. Volt olyan, hogy a végletekig ragaszkodtam valakihez. De el kell tudni engedni, erre rájöttem. Tudomásul kell venni, hogy a vége az vége.

És kezdődni, hogy szokott?

Szeretek megküzdeni, minden téren. Szeretem a reménytelen helyzeteket. Mindig belementem, és azok lettek a nagy kapcsolatok. Engem a kezdeti nehézségek nem tántorítanak el, kitartó vagyok.

Ez valami csendes kitartás, vagy aktív dolog?

Hogyha megvan az első pillanat, én attól kezdve hiszek benne. A jelenlegi kapcsolatom is ilyen volt. Eleinte csak elutasításokat kaptam, és már 3 éve tart. Úgy nézett ki, hogy ebből nem lesz semmi, és jobb is, ha nem, aztán mégis összejött. Nem szabad feladni, ha mindenki visszafordul, csak magányos emberek lesznek a földön. Nem szabad arra gondolni, hogy lemondok valamiről, vagy feláldozok valamit magamból. És ha fel kell, akkor mi van? Általában kiderül, hogy nem is kell, csak egy más formában létezünk együtt. Amennyi rossz van az öregségben fizikailag, annyit ad bölcsesség, harmónia terén. Nem érzem magam öregnek, de az vagyok. Ha az ember kíváncsi valamire, friss marad. A színészet arra jó, hogy állandóan kontroll alatt tart, mert állandóan figyelnem kell magam. Mert a rendező figyel, kontrollál, meg a közönség is. Nekem is látnom kell magam kívülről. A gyerekek is segítenek ebben – ha én kapcsolatot tudok létesíteni velük, az azt jelenti, hogy nincs baj, nem vagyok beszűkült. Mert az meglátszik az emberen.