Mert hetekig kecskehúst enni kaporral igenis kaland, főleg ha a végén ráfanyalodsz a lekváros rántottára is.

A hétfő reggel első sajtóanyaga a Wizzair ügynökségétől érkezett, melyben örömmel tudatták velem, hogy Mautner Zsófia és Jókuti András a légitársaság első bakui járatával Azerbejdzsánba utazik, hogy felfedezzék a helyi gasztronómia örömeit. Hát, ezen a ponton harsány röhögés tört ki belőlem – elnézést kérek Zsófitól és Andrástól, akiknek természetesen élménydús, szép napokat kívánok – én ugyanis felfedeztem eme csodákat 25 évvel ezelőtt, és a mai napig emlegetem. Életem egyik legjobb nyaralása volt, mélyen a legpocsékabb kulináris kiterjesztéssel. A peresztrojka idején (1987-ben történt), még nem beszéltünk „gasztronómiáról”, csak reggeliről, ebédről meg vacsoráról, és ezek közül csak az elsőt lehetett megenni. Nekem úgy tűnt, hogy a többi étkezés során végig ugyanazt az ételt tálalták, de az étlapon mindig más volt a neve. Viszont kecskehúsból készült és kapor volt benne, én pedig rosszul lettem már a szagától is… Reggelente ezért én ettem meg az összes – gyönyörű, palacsinta vékonyságúra sütött – omlettet, amit a végére úgy untam, hogy már az eperlekvár is jólesett hozzá. Nap közben pedig sok forró teát ittam kandiscukorral, és a piacon vásárolt magokkal és aszalt gyümölccsel laktam jól.

Akkoriban nem volt egyszerű a Szovjetunió tagállamaiba utazni, hosszú szervezés előzte meg az utazást. Először Moszkvába mentünk, majd onnan egy helyi járattal, 4 óra alatt repültünk Bakuba. Egy barátnőmmel voltam, és magunkkal vittük a keresztfiát, Andriskát is, aki akkor 12 éves volt. Ha sikerül előkeresnem azokat a fényképeket, szívesen megmutatnám a Wizzairnek a gépet: egy 15 fős lélekvesztő volt. Csomagfeladással nem bajlódtak: mindenki felvitte a gépre, és letette, ahova tudta. Mellettem egy termetes azeri nő ült, akinek a poggyásza egy hatalmas lepedőbe kötött batyu volt – Andris végig azt figyelte, mert azt hitte, valamilyen állatot szállít benne. Az út elején kaptunk egy-egy palack keserű ásványvizet – ezzel kellett beérnünk, de végül kiderült, hogy kortyolgatva csökkenti a hányingert, aminek később hasznát vettük. A hátsó sorban 3 fekete bőrű nő foglalt helyet – ennek később még lesz jelentősége. A gép úgy ment Bakuig, mintha hullámvasúton lennénk, és Andris szerint darabok hullottak a mélybe a szárnyáról. Azt hittük, képzelődik, de mikor kinéztünk, mi is láttuk…

Nem csoda, hogy Bakuba érkezve elsőként repültem lefelé a lépcsőn, mögöttem a barátaimmal, egyenesen egy kamera elé, amit valamikor a II. Világháború idején hajíthatott el egy kilőtt haditudósító. Egy izzadó, kopasz, sötét bőrű, drapp öltönyös ember állt mellette piros szegfűkkel, amiből mindhárman kaptunk – ez után a repülőút után azt is el tudtuk képzelni, hogy mindenkit így fogadnak, aki túléli…

A „reptér” nagyjából úgy nézett ki, mint akkortájt Fertőrákoson a határsávba kiléptető őrbódé, csak volt körülötte egy tetővel fedett, oszlopokon álló térség is. Ezek után a szállodába vezető út diadalmenetnek tűnt: busszal, fel a hegyre, a Hotel Moszkvába, a 20. emeleti apartmanunkba. Két hálószobás, kéterkélyes, dupla fürdőszobás lakosztályt kaptunk, saját nappalival. Ebben az ülőgarnitúrán kívül volt egy nagy, kör alakú ebédlőasztal, egy zongora és egy óriástévé is. Akkora volt a huzat, ha kinyitottuk mindkét erkélyajtót, hogy Andrisnak meg kellett tiltani, hogy kimenjen, mert az első fuvallat a Kaszpi – tengerbe repítette volna: és kölcsöngyerek visszajár, ugye…

Az első este még lement a vacsora, köszönhetően a sok édes, vörös Szovjetszkoje Igrisztoje pezsgőnek. Visszatérve a szobánkba Andris bekapcsolta a tévét, és kiabálva hívott minket: a híradó ismétlése ment, és éppen ott tartottak, hogy kinyílik a repülőgép ajtaja, én lerohanok, Andris és Andrea utánam, átvesszük a szegfűt, elviseljük a mellé járó puszit, és a szegfűs pasas (a riporter) belemondja a kamerába, hogy köszöntötték a Bakuban zajló szocialista nőkongresszusra érkező kubai nődelegációt! (Értettem, mert akkor még jól ment az orosz nyelv, ma már vizet sem tudnék kérni).

Magától Bakutól, és az egész térségtől el voltam ragadtatva: ott szoktam rá, hogy kánikulában forró fekete teát igyak, üvegpohárból, kandiscukorral – ezt először a tengerparton, egy bódéban próbáltuk ki. A villamosnak nem volt oldala, csigalassúsággal közlekedett, és az emberek le-felugráltak róla. Ott láttam először arab piacot: turbános, fogatlan, kiabáló árusokat, színes fűszereket, mindenféle magot és aszalt gyümölcsöt kosárszámra. Mondjuk az első alkalommal kihívták a rendőrséget, mivel miniszoknyában érkeztünk, de még ezen is jól szórakoztunk. (Még mindig jobban jártunk, mint egy másik turista, egy rövidnadrágos pasi, akit leköpködtek, mint a férfinem szégyenét).

Csodás hangulata volt az omladozó, régi belvárosnak, de a legjobban a Tűzimádók Temploma, a Bakutól nem messze fekvő zoroasztrista kolostor tetszett, ahol a XIX. század közepén az idősebb Alexandre Dumas is eltöltött egy kis időt – sajnos, nem itt írta a Monte Christo grófját, de két év múlva kiadott egy könyvet, Kaukázusi utazások címmel. Ahol a kolostor épült, olyan magas a talaj kőolaj és földgáz tartalma, hogy időnként spontán tűznyelvek csapnak fel a földből – ezeket látni akkor is hatalmas élmény, ha ismerjük a fizikai okait. (A zoroasztrizmus az iszlám térhódítása előtti, régi iráni vallás, azt követően a „szegények vallása” maradt).

A tengerparton nem volt gond az olajozásra: a szálloda elkerített strandja környékén is fúrótornyok voltak, és olyan vidéken buszoztunk át, hogy odaérjünk, ahol a Mad Maxet is leforgathatták volna, mindjárt kétszer. Jártunk szőnyeggyárban, ahol nők és gyerekek dolgoztak, sőt egy kolhozlátogatást is felajánlottak: mivel nem éltünk a lehetőséggel, aznap nem mehettünk ki a szállodából…

Remélem, hamarosan látom az illetékes blogokon, hol tart az azeri gasztronómia: volt hová fejlődnie, nekem elhihetitek!

(A fotók turisztikai oldalakról származó illusztrációk):