Lássunk, csodát: Andriska, aki már András, MEGÍRTA az ő 12 évesen megélt verzióját a kalandunkról. Nagyon köszönöm, Urszán András úr, sírva röhögtem! Az olvasók sem menekülnek:a közös képnézegetés után folytatjuk, és tán még Bakuba is elmegyünk!!! Egyébként tényleg annyit aggodalmaskodott, mint egy nagypapa, különösen, ha ittunk is :-).

Bakui nyaralás egy tizenkét éves „bodyguard” szemüvegén keresztül

Gyermekkoromban nagynéném kényeztetett el izgalmas, főleg szocialista-blokkba történő utazásokkal, melyek főként klasszikus „IBUSZ” szervezésben zajlottak, ennek minden bájával. Az osztályban szinte mindenki irigyelt, kivéve néhány kivételezett, aki az összes nyarát osztrák rokonoknál töltötte és tudták mi az a kiwi...

Amikor Osztályfőnökünk, akit kizárólag Maríja Alekszandrovnának szabadott szólítani, megtudta hogy a Szovjetunióban tölti a nyarát az osztály egyik legjobb oroszosa - azaz én - mindenféle plusz feladattal ruházott fel; írjak úti-jegyzetet, gyűjtsek prospektusokat, képeslapokat, cukorkákat, színjátszós szovjet naptárakat (lehetőleg már az 1988 évre) – mindezt azért, hogy hetedik osztályban mi nyerjük meg a „Ki tud többet a Szovjetunióról”  vetélkedő iskolai fordulóját.

 Így aztán fontosságom teljes tudatában és óriási izgalommal indultam útnak Moszkván keresztül Azerbajdzsánba nagynénémmel, Dudival és egy igen csinos, kedves barátnőjével, Ildikóval, aki akkor talán még 20 éves sem volt. Dudi kalandos utazásairól volt hírhedt a családban ezért lelkemre kötötték, hogy „vigyázzak rá” és Ildikóra is, mert nagyon csinosak és egyáltalán jó, hogy lesz velük egy „férfi”, még ha serdületlen kisfiú is.

A következő élénk emlékem a Moszkvától Bakuig tartó közel 4 órás hullámvasutat megszégyenítő születésnapi repülőjárat, amelyet ajándéknak tekintettem 12-ik szülinapomra egészen addig, amíg fel nem szolgálták a 1,5 dl kénes ásványvizet, egy nyomott kis almát és a macisajt helyi megfelelőjéből 1 darabot. Se egy torta, de még egy „mignon” sem…  

Mivel életemben másodszor ültem gépen, az izgalom mellett a járat botrányos közönsége is lekötötte figyelmemet. A hazatérő azeri „falusi” bábuskák és gyéduskák még egy vidéki volán buszon is elképzelhetetlen kacatokat cipeltek; volt ott ketrec, balalajka, és rengeteg elemózsiás motyó. Úgy rémlik, mintha az egyik fehér batyuban kacsa mozgott volna és előkerült a kenyér, az uborka, a bicska és ehhez persze csúszott a sörösüvegben árult vodka. Volt egy pillanat, amikor úgy éreztük nem érünk földet egy darabban – egyébként mintha a gép szárnya „foszladozott” volna, egy-egy borítás szárnyra kelt…- de végül kiszikkadt, olajfáklyákkal és óriási lakótelepekkel tarkított tájon landoltunk.

Mi sem volt természetesebb számomra, hogy küldöttség fogadott bennünket. Ildikó frissen, csinosan, napszemüvegben elsőként szaladt le a gépről egyenesen a riporter karjaiba. Mint kiderült később a helyi tv-híradóból, ők a hátsó sorban „fapadon” zötyögő 3 kubai kreol elvtársnőt várták… 

Akkoriban nekem azok a városok tetszettek, ahol óriási lakótelep-szerű házak állnak. Baku azonnal belopta magát a szívembe. A szálloda 20-ik emeletéről a barnás Kaszpi-tenger világító olajfáklyái és a Kaukázus lábára felkúszó lakótelepek látszódtak.

Bakuról meglehetősen kevés háttér-információval rendelkeztünk. Én, mint ifjú földrajz-őrült izgatottan vártam milyen érzés mélyföldön lenni és milyen is a félsivatagi éghajlat. Mivel még Pálma, tudálékos és undok idegenvezetőnk sem vette a fáradságot, hogy felhívja a figyelmünket a helyi viszonyokra, bátran és naivan tekeregtünk a város éjszakai sétányain.

Most már nem meglepő, hogy a bizonyára kellően konzervatív és iszlám országban milyen kihívónak számított az, hogy a 36 fokos éjszakának megfelelően lenge, áttetsző nyári ruhába öltözött két fiatal európai bombanő egyedül – na jó, egy általános iskolással – mászkál a tengerparti sétányon. A „lányoknak” semmi veszélyérzete nem volt, de én láttam, hogy a teraszokon, vagy inkább teás-bódék előtt kizárólag szakállas, muszlim típusú férfiak ácsorognak, és mindegyiknek kocsányon lóg a szeme, ahogy ellejtünk mellettük.

Néha próbálkoztam jelezni, hogy valahogy mozgó célpontnak számítunk:

Dudi fogd jól a táskádat, ne lóbáld!… Ildi ne nézegess sehova csak előre és vegyél fel egy kardigánt! …. „Ugyan Öcsi – Jaj Andriska” – volt a válasz.

Egy idő után, bizonyára ártatlan barátkozás céljából, követőink akadtak és majdnem futólépésben értünk egy addig ismeretlen úthoz, ahol gyorsan leintettünk egy nagy fekete Volgát és zakatoló szívvel bepattantunk. Csak akkor merült fel a kérdés, hogy ez taxi-e egyáltalán, amikor már száguldott velünk a partról a hotelig vezető szerpentinen. Kiderült, hogy valami kalóztaxis fogtunk, aki 10 rubelért, botrányosan drágán repített bennünket biztonságba. A nagy ijedtségre jól esett a lányoknak az import Löwenbrau és NDK sósmogyoró a szálloda külföldieknek és helyi prostiknak fenntartott dollár-bárjában.

Számomra akkor egzotikusan csengett a „kontinentális” reggeli, így élvezettel ettem minden ízetlen falatot. Ildikóék ennél kritikusabbak voltak. Az egyik szőnyeggyár-látogatás során ebédet szolgáltak fel a csoportnak egy hűs, vastag falú erődszerű épületben, amelyet ha jól emlékszem „karaván-szeráj”-nak hívtak. Az épületnek és a húsnak is többek szerint „macskapisi” –szaga volt. Én patkányhúsra tippeltem, de kiderült, hogy kecske kaporral, amit biztos jobban is el lehet készíteni…

Pálma többször ajánlotta, hogy a bakui piacra mindenképpen látogassunk el. Óriási élmény, igazi kulturális megmerítkezés… Azt nem közölte milyen öltözékben közelítsük meg a számunkra akkor még jobbára ismeretlen szárított gyümölcsöket és magvakat kínáló árusokat. Alig tíz perce válogattunk lelkesen a friss füge, aszalt sárgabarack, kesudió és édesség-kínálatból, amikor az egyik árus felháborodva hőbörögni és hadonászni kezdett, Ildikó és Dudi miniszoknyáját és ujjatlan trikóját sérelmezve és pár rohadt paradicsom hajításával nyomatékosította, hogy pőre nyugatiaknak semmi keresnivalója azon a helyen.

Szerettem a tengerpartot, bár valószínűleg a legiparibb és legszennyezettebb part volt, amit azóta valaha is láttam, de élveztem,  mert jópofának találtam, hogy a parttól úgy 20 m-re rendszeresen egy nagy barna olajfolt lebegett. A távolban fúrótornyok, fáklyák és a horizonton barnásszürke tenger. Az IBUSZ-csoport és a többi szocialista-országbeli vendég rendesen, kerítéssel el volt zárva a helyieknek fenntartott „nép”-fürdőtől, de akadt persze néhány azeri iskolás, aki átúszott és velük azt játszottuk, hogy az olajfolttal mintegy együtt lebegve meglovagoljuk a hullámokat. Ma ezt úgy neveznék divatosan talán, hogy „oil-spill body surfing”…

Baku, Azerbajdzsán pontosan 26 évvel ezelőtt… Talán lesz alkalom újból felfedezni a kultúráját és konyháját is. :-)