(A fotó a ház átvételekor készült, kívül még nem sokat változott.)

Abban lakik Ildikó – és ez nem mese. Öt hónapja valóság.

Március 29-én költöztem Budapest közepéről a Börzsönybe, az erdő szélére. Ha ez nem lenne elég jó hír: patak is van, meg őzek, akik ide járnak inni. (Tudom természetesen, hogy vannak, akik a gondolattól is megrémülnek. Nem múlik el hét, hogy ne próbálna valamelyik riadt ismerősöm házőrző kutyát van szuper biztos riasztórendszert rám tukmálni. Szintén hetente tesznek kísérletet arra, hogy lebeszéljenek az életvitelszerű nyaralásról, és rávegyenek, hogy legalább télre költözzek vissza a fővárosba. Nem fogok.)

Most, szeptember 9-én lenne 25 éve, hogy Budapestre költöztem, nem volt értelme tovább arra várni, hogy egyszer csak „pesti” leszek, vagy legalább élvezem… A legboldogabb pillanataim ezekben az években azok voltak, mikor „leléptem a Budapest térképről”, és kimenekültem valahova az erdőbe. Kedvenc célpontom mindig is a Dunakanyar: Visegrád, Nagymaros, Zebegény voltak, nem volt kérdés, hogy errefelé keresem meg végleges otthonomat.

Sokat küzdöttem azért, hogy a szüleink halála után meg tudjam tartani a szigetközi házunkat, és létrehozzak valamilyen „kétlaki” vállalkozást, de ezek a tervek meghiúsultak. Kellett egy hely, ami elég közel van Budapesthez, hogy zavartalanul végezhessem korábbi munkámat, de ha hazajövök, tiszta, zöld környezet, falusi levegő vegyen körül. Tavaly ősszel találtam rá, és egy zökkenőmentesnek korántsem mondható adás-vétel után február végén tudtam birtokba venni.

Akárhogy is nézzük, az elmúlt két nyaram, és a kettő közt eltelt év elég kalandosra sikerült, és ennek a folyamatnak még nincs vége. A régi olvasók talán emlékeznek: két éve hoztam meg a döntést, hogy eladom a 14 éve birtokolt lakásomat (volt lakásvásár, nyitott napok, ahová többen eljöttetek). 10 hónap után, tavaly júliusban érkezett meg az áhított vevő, akkor viszont három hét alatt el kellett költöznöm onnan, ami 14 év után nem egyszerű mutatvány. Ez egybeesett az első szakácskönyvemre szóló szerződés aláírásával: gyakorlatilag párhuzamosan kellett pakolnom, könyvet írnom és albérletet keresnem (magam is csodálkoztam rajta, de végül mindegyik sikerült).

Így költöztem akkor a Júlia utcába, és lettem 8 hónapra Szabó Magda „szellemi” szomszédja. Eredetileg az volt a tervem, hogy veszek Pesten egy kisebb lakást, és egy télen is használható nyaralót a Dunakanyarban. A lakásnézést a 19 megtekintésnél hagytam abba: rájöttem, hogy nem fogok olyan lakást találni, amibe szívesen beköltöznék, egyszerűen azért, mert nem akarok Budapesten lakni. Annál jobban élveztem a nyaralókeresést: így félúton koncepciót váltottam, és nagyobb, állandóan lakható házakat kezdtem nézni. Ezt sem apróztam el: 34 házat néztem meg. Jelenlegi lakhelyem az első 10 között volt, de mint említettem, sok körülmény nehezítette a megvásárlását, holott első látásra tudtam: ő az igazi. Sőt, még előtte, mert út közben idejövet őzikékkel találkoztunk, akik a patakhoz jöttek inni, és az én szívem már akkor megdobbant, jelezve, hogy megérkeztünk…

Ideköltözésem legalább olyan kampányszerű volt, mint a Hattyú utcai lakás kiürítése tavaly nyáron, csak az alapvető felújítási munkákat is el kellett végezni. Február 20-n kaptam meg az előző tulajdonosok holmijával telezsúfolt házat. Először megpróbáltam mindent elajándékozni, de szerencsére időben rájöttem, hogy ez a leghosszadalmasabb és legköltségesebb útja a kiürítésnek, amit el lehet képzelni. Március elsején vettem egy nagy levegőt, beírtam a naptárba 29-re, hogy költözés, felhívtam a költöztetőket, és lefoglaltam az időpontot.

Innen kezdődött az ámokfutás: jöttek a lomtalanítók, akik egy nap alatt csontra kiürítették a házat – akkor tudtuk felmérni valójában, mennyi a tennivaló. Ahogy ez ilyen esetekben lenni szokott, tízszer annyi volt, mint ahogy előzetesen felmértük: amikor kinyitottuk a vizet, először a falból kezdett folyni. Gyorsan kerestem vízszerelőt, aki sajnos az első munkanap után kórházba került (nem miattam). A villanyvezetékek fele rossz volt – de sorolhatnám. Három hétig minden nap hajnalban keltem, jöttem ki, szerveztem, intézkedtem, koordináltam – végül a kitűzött időpontot megelőzően két nappal lakhatóvá vált az épület: nem volt ugyan konyha, de a víz a csapból folyt, lehetett zuhanyozni, aludni, fűteni – amit feltétlenül szükséges. A pakolásra két napom maradt, de végül, erőltetett menetben, lebonyolítottuk a költözést.

Nem mondom, hogy nem voltam megszeppenve az első este, mikor fél 10 körül, egész napos cipekedés után egyedül maradtam a hideg házban a doboztornyok között, éhesen – és még a hűtő is el volt barikádozva, ráadásul a költöztetők rosszul szerelték össze az ágyat… (és még sok egyebet, de ez szerencsére később derült ki). Viszont mindenért kárpótolt a másnap reggel, mikor a kanapéról felcihelődve, az esszenciális csendben, minden madár hangját szinte egyenként felismerve, gyűrötten és törődötten kiültem a teraszra kávézni. Tudtam, hogy jól döntöttem, és így érzek ma is, minden áldott nap, az aktuális időjárástól függetlenül.

Pedig volt itt darázsinvázió, nyestek, agresszív mókusok, újabb csőtörés, dugulás, pöceszippantás – de ezek már a falusi élet velejárói. Már használható a konyha, bár korántsem mondható késznek, viszont hasít a WIFI, és minden eddiginél hatékonyabban tudok dolgozni. Az öt hónap alatt egyéb feladataim mellett megírtam öt könyvet, hogy csak a legfontosabbat említsem…

Az is örömmel tölt el, hogy újra szeretem Budapestet – azon a heti két-három napon, mikor az ügyeim odaszólítanak. Van kedvem programokat csinálni, minden és mindenki sokkal jobban érdekel, mióta olyan helyen élek, ahol jól érzem magam.

A java persze hátra van: van ugyan fúrt kút, meg nagy kert, de az előttem álló évek feladata lesz az, hogy mindez úgy funkcionáljon, ahogy szeretném. A növényeknek megadtam az esélyt: nem akartam látatlanban kivágni semmit, megnéztem, melyikből mi lesz, milyen a kert hangulata eredeti formájában. Most elkezdtem jelölgetni, mit kell kivágni, tervezgetem, hova mit ültetek jövőre. A hosszú távú tervem egy „skandináv ház”, és ezen nemcsak a színeket értem – mondjuk a faházat tényleg szeretném skandináv vörösre festeni… Bár kész épületből soha nem lesz igazi passzív ház, azért szeretném az energiafogyasztást minimalizálni, és „kizöldíteni” a háztartást.

A legörömtelibb és legközelebbi feladat a veteményes létrehozása lesz. A Börzsönyben agyagos a talaj, így dombágyások létrehozásában gondolkodom, de ezekről a jövőben még sokat fogtok olvasni! A fenti fotókon a ház 1.0 és 1.1 állapotát láthatjátok – remélem, hamarosan készíthetek egy új sorozatot a téli felkészülés utáni, egyelőre végleges állapotról (nálam ez azt jelenti, hogy egész tavaszig így marad).

A cicák ha lehet, nálam is boldogabbak. Léna cica ellátja a házőrző teendőket, sőt territóriumát a szomszéd lovardára is kiterjesztette. Jókat sétálunk a hegyen, még futni is elkezdtem, de ezt nem merem elkiabálni, mert annyiszor abbahagytam már… Szóval most itt vagyunk, így vagyunk, és ez remélem, egyre jobb lesz!