Természetesen én is állandóan figyelem a gasztroblogokat az interneten, és látom, hogy az elmúlt két hétben mindenki előállt valamilyen sütőtökös recepttel. Nem szeretnék lemaradni, én is beszereztem egy csinos darabot, és nekiláttam a feldolgozásnak. Maga a recept, és a hozzá kapcsolódó inspiráció most a művészetből ered: éppen a bécsi kirándulásomat szervezem a Frida Kahlo kiállításra. Tegnap elővettem az öt évvel ezelőtti londoni prospektusokat, az albumot, a 2005-ös kiállításon vásárolt képeslapokat, hogy lélekben felkészüljek az élményre. A tervezgetés közben eszembe jutott egy tavalyelőtti, szintén kulturális indíttatású bécsi túrám, amikor egy őszi szombaton egyedül vágtam neki a városnak. A kiállítás után, a Museum Quartier környékén beültem egy teljesen ismeretlen vendéglőbe, ahol keleti ornamentikákkal díszített, színes csempék borították a falakat – annyira tetszettek, hogy nem is néztem meg az étlapot előzetesen, csak álmélkodtam a sarokban ülve. Mivel vége volt az ebédidőnek, be kellett érnem egy nem túl kedves, a német nyelv használatához bigottul ragaszkodó pincérnővel (tehát csak abban lehettem biztos, hogy valami kolbászfélét kapok) és azzal, ami még a konyhán maradt: ez sütőtökpüré volt sült kolbásszal. Kissé bizalmatlanul vágtam bele a kalandba, de olyan finom volt, hogy időről időre eszembe jut. Ma eredetileg sütőtök levest terveztem, de mikor kivettem a sütőből a parázsló gerezdeket, úgy döntöttem, hogy ezt a pürét készítem el, Frida Kahlo tiszteletére. A kolbász is stílusos: a Fény utcai piacon kapható rozmaringos, osztrák grillkolbász.