A Magyar Ízek Utcája harmadik alkalommal nyílt meg az államalapítás ünnepe alkalmából a budai felső rakparton, a Lánchíd és a Margit híd között – kétség sem fér hát hozzá, a Parlament mely szekciójában született meg a megrendezés gondolata, ami a kivitelezésen is látszik: ezért inkább a Magyar Valóság Utcájának nevezném. Sajnos második alkalommal kell rosszat írnom a rendezvényről, ráadásul tavaly az év legolvasottabb bejegyzése lett az erről készült írás.
Titokban reménykedtem, hogy a sok elmarasztaló kritika után az idén összeszedik magukat, de ezek szerint semmi nem számít – a szervezés és a kiállítók szelekciója alulmúlja az alulmúlhatatlant. Önmagában szomorú, hogy egy ilyen frekventált rendezvényre ilyen ócska, összetákolt sátrakat helyeznek ki, de az a kosz és rendetlenség, ami bennük uralkodik, már a kiállítókat is minősíti, ahogy az unott, hányaveti kiszolgálás is. 127 fotót készítettem úgy, hogy előtte mosolygó érdeklődőként odaálltam a pulthoz, és megpróbáltam a termékek felől érdeklődni. Az esetek nagy többségében oda se jött hozzám senki, és minden második sátorban telefonált az eladó: az se érdekelte őket, hogy elkezdtem fényképezni. De volt haszna is a kirándulásnak: végre megtudtam, ki gyártja azokat az undorító, tömött tésztás, lisztes töltelékes pitéket és réteseket, amiket az igénytelenebb közértekben kapni (Arzenál pékség). Az egyik standon egy óriási kés volt elhelyezve a pult külső részén, a járókelők oldalán, de volt itt lőrinces dinnye, kukoricás lecsó, antikvárium, szórólap dögivel – csak normális vendéglátás nem.
Azért két díjat kiadtam:
Az egyik a Királyi Kürtőskalácsé, mert ők kihoztak egy normális bódét, meg egyenruhás péklegényeket – ők lettek helyi keretek között a Stílus Bajnokai.
A másik a Legértelmetlenebb Stand díja – nem kommentálnám…
Néhány helyen azért volt sorban állás:
A legolcsóbb perecnél
Az egyetlen jó sütinél
És a Toitoinál, mert oda néha muszáj menni…
Az ország tortájának ezúttal külön palotát emeltek (mármint a többi standhoz képest). A torta alapkoncepciója is jó volt – a tavalyihoz képest, már csak azért, mert ezt legalább meg lehetett enni. A kivitelezés azonban mindent alulmúlt. Azt csak mellékesen mondom el, hogy ez engem kiszolgáló hölgy maga vette el a pénzt, majd kézzel megfogta a megvásárolt tortákat, és úgy csomagolta be, hogy a két szelet közé még egy fóliát sem rakott. Mindezt darabonként 500 forintért.
Maga a torta nem lenne rossz - jó alapanyagokból elkészítve, ez azonban nem érte meg az árát: csípős, régi mák, szottyadt alma, ízetlen főzött krém, ami vaníliát sosem látott, de még vanillincukrot sem. A tészta elázott a krémtől, ahogy az ország cukormentes tortájáé is, így mindkettő élvezhetetlen volt.
A Clark Ádám térnél található „palota” környezete egyébként úgy nézett ki, mint a Városliget a békeidőkben, egy május elsejei felvonulás után, mikor az elvtársak megitták a sörüket és behánytak a bokorba.
Mindeközben a Petőfi rádió élőben közvetített a helyszínről, és ez harsogott rakpart-szerte – végül ők üldöztek haza. A kézműves fagylaltozó tulajdonosával készített helyszíni interjút a riporter a következőképpen vezette fel:
„Egyik kezemben a tölcsér, másikban a mikrofon: nem tudom, most beszéljek vagy nyaljak?”
Hááát… Inkább nyaljál.
Akkor sarkon fordultam, és beleütköztem a Csalogány utca sarkán a Vérellátó Szolgálat véradóbuszába. Nem tudom, hányan látogatták meg őket aznap, de a népesség azon része, akikkel én itt találkoztam, már éppen eléggé ki volt véreztetve…
KÉPGALÉRIA:
Ha tetszett a bejegyzés, szavazz ránk a Goldenblogon:
