Nem sok mindennek esküdnék örök hűséget a világon, de a spenót feltétlenül köztük lenne, mégpedig előkelő helyen. Bármikor, bármilyen formában örülök neki: salátában, levesben, főzelékben, köretként, töltelékben – ahogy csak elém kerül. A frissen szedett leveleknek nincs párja, megéri azt a kevés fáradságot, ami a leszárazással és a párolással jár: a mirelit áru a nyomába sem ér az eredménynek. Ez egy további érv a piacra járás mellett, ami igazából életforma, és már Budapesten is sok lehetőség nyílik rá.
Aktuális kedvencemben, a Szimpla piacban egyebek mellett nagyon megszerettem, hogy vasárnap rendezik: a szombati piacos napom szép lassan eggyel „odébb csúszott”, ami új rendszert hozott a hétvégékbe. Most olyan változós-változtatós életszakaszban vagyok, úgyhogy egyáltalán nem bánom. Egy gyakorlati előnyt azért szeretnék kiemelni: mivel az árusok nagy része Nagymarosról és környékéről jön, ők a pénteken leszedett terményeket túlnyomó részt szombaton, az ottani piacon eladják, így vasárnap frissen szedett áruval érkeznek a Kazinczy utcába, így szinte a kertből érkezik a termény, ami az asztalokra kerül.
A spenóttal persze soha nem várok egy napot sem: egy részét nyersen megeszem, míg hazaérek, a többinek pedig azonnal nekiállok. Most a klasszikus spenótfőzeléket (mindenek feletti kedvencemet!) alakítottam át egy kicsit, a hűtő és a kamra tartalmának megfelelően. A vizuális inspirációt egy fotó adta, amit Martha Stewart Fb oldalán láttam néhány hete: egy rusztikus, spenótos massza volt, darabos, bagett-törmelékkel körülszórva. A receptet meg sem néztem hozzá, mert azonnal megfogalmazódott a fejemben, milyen összetevőkkel reprodukálom majd a képet – a saját tányéromon.
