Így készül egy 5 csillagos ebéd 16 fogással, 120 főre egy másfél nap alatt.
Szeptember végén kaptam a megtisztelő (és számomra nem kevésbé meglepő) felkérést, hogy állítsak össze egy Sunday Brunch menüt a Hotel Sofitel számára, és vegyek részt az elkészítésében. Ez nem hétköznapi feladatot jelent, hiszen nem egy 4-5 ételből álló, hagyományos ételsorról van szó, hanem egy minden igényt kielégítő, 16 fogásos lakomáról, ami lényegesen nagyobb kihívás.
A feladat nemcsak hízelgő volt: rendkívül megörültem, hogy végre egyszerre tálalhatom fel az ősz minden szezonális ínyencségét, hiszen gasztronómiai szempontból ez a leggazdagabb évszak. A szálloda által elfogadott menüsorról az előkészítés során már írtam, aki szeretné feleleveníteni, ITT elolvashatja.
A program nem egy napos volt: mivel vasárnap 11.30-ra el kell készülni a tálalással, a munka szombaton reggel 7 órakor kezdődött. Viszonylag régen fordult elő velem, hogy ebben az időben menetrendszerűen munkába kellett állnom, de azért sikerült megoldani. Volt bennem némi izgalom is: általában egyedül főzök, még az sem nagyon fordult elő velem, hogy bárki lett volna ez idő alatt a konyhában. Itt becsöppentem egy 5 csillagos szálloda óriás konyhájába, ahol egyébként meglepően kevesen dolgoznak: én azt hittem legalább kétszer ekkora személyzet végzi ezt a rengeteg munkát, ami a kb. 500 szállóvendég és a dolgozók étkeztetésével jár. (Ha jól belegondolok, az előkészületek hetekkel korábban kezdődtek, hiszen ahhoz, hogy beléphessek egyáltalán a konyhába, egészségügyi "jogosítványra" volt szükség.)
Mentorom, Homoki Zoltán séfhelyettes először felöltöztetett szakácsruhába, majd körbevezetett és mindenkinek bemutatott: ezt követően legalább helyrajzilag be tudtam tájolni magam az először labirintusnak tűnő óriáskonyhában.
A Sunday brunch előkészítése egy viszonylag szeparált blokkban zajlott, ahol Szalai Tamás mesterszakács gondjaira bíztak, és két tanuló közreműködésével együtt láttunk neki az ételsorom elkészítésének. Viszonylag jó ütemben haladtunk, de ilyen mennyiségben még a zöldségek tisztítása, aprítása, vagy akár a padlizsánok kivájása és megtöltése sem játékszámba menő feladat. De Szalai úr negyven éves tapasztalata átsegített bennünket az akadályokon, és tényleg jó ütemben ment a munka. Mondjuk délután négyig sem leülni, sem enni nem volt időnk (én félidőben kaptam azért egy kávét), de minden étel csak a befejezésre várt – így került a hűtőbe.
A vasárnap szintén egy reggel hetes munkakezdéssel indult: gőzerővel dolgoztak a sütők, és az egytálételeket is akkor főztük meg. Még tettem egy kirándulást a cukrászműhelyben is, ahol a sütemények készültek – én csak kettőt tettem be a menübe, a szálloda szokásos cukrász remekei mellé.
10.30-tól már Szalai úré volt a terep: az ételek tálalásában nem tudtam a segítségére lenni. 11-től már csak néztem, ahogy mindent kocsikra pakolnak, és minden a pultokra kerül. 11.30-ra valóban minden glédában állt (még én is visszaöltöztem civilbe).
Most, hogy minden rendben elkészült, házias ízű és finom lett, már csak azért izgultam, hogy vajon eljön-e valaki megenni? Az aggodalmam szerencsére alaptalan volt, és ezúton is köszönöm minden olvasónak, barátnak, rokonnak, kollégának, ismerősnek és ismeretlennek, hogy elég kíváncsiak voltak a végeredményre ahhoz, hogy útnak induljanak egy esős vasárnapon, és megkóstolják. Mindenekelőtt és mindenek után pedig a Sofitel vezetőségének, hogy rám gondoltak, és a konyha dolgozóinak is a sok támogatásért és biztatásért.
A két napos munka során is fotóztam, így egy kis betekintést nyerhettek a dolog hangulatába is a képgaléria segítségével:
