Barátnők - házasság és szerelem francia módra

2025.3.25. 07:17

film, mozi, barátnők, francia film, cirkofilm

Barátnők - házasság és szerelem francia módra

Barátság, szerelem és hűség (vagy éppen hűtlenség) francia módra!

Joan már nem érez lángoló szerelmet Victor iránt. Folyamatosan furdalja a lelkiismeret, mert úgy érzi, tisztességtelenül viselkedik a férfival. Legjobb barátnője, Alice azzal nyugtatgatja, hogy közte és párja, Eric között is kihunyt a szikra, mégis biztos alapokon áll a kapcsolatuk. Egyikük sem sejti, hogy Eric kettejük közös barátnőjével, Rebeccával folytat viszonyt. Egy nap Joan elhatározza, hogy elhagyja Victort, de nem sejti, milyen következményekkel jár a döntése. A három barátnő élete fenekestül felfordul…

Előzetes: https://www.youtube.com/watch?v=l3ICOh06TDE

Interjú a rendezővel, Emmanuel Mouret-val

A Barátnők a tragédia újraértelmezése, amelyet egy könnyedebb és gyengédebb hangszín gazdagít.

A központi, tragikus karaktert, Joant (India Hair) olyan helyzetekben és olyan más szereplők mellett akartam megmutatni, akik ellensúlyozzák a film általános hangulatát és a Joan két legközelebbi barátnője, Alice (Camille Cottin) és Rebecca (Sara Forestier) által megtestesített domináns nézőpontokat. Joan tragédiája saját érzéseiben és dilemmáiban, illetve a szeretetről alkotott felfogásában gyökerezik, amely a teljes őszinteségen alapul. Bármennyire is szereti Victort, akivel együtt él, rájön, hogy a szíve mélyén már nem szerelmes belé. Azzal, hogy ezt őszintén megmondja neki, olyan törést idéz elő, ami tragédiához vezet, és Joan úgy érzi, ő a hibás ezért.

De a film nem puszta melodráma. Joan történetszála valóban összefügg Alice fordított helyzetével, aki számára a párkapcsolat nem a szenvedést okozó szenvedélyről, hanem sokkal inkább a stabilitásról és a biztonságról szól. Mindez lehetővé teszi az egymásnak ellentmondó felfogások és a különböző hangnemek közötti váltakozást is. A harmadik barátnő, Rebecca újabb nézőpontot kínál: ő a szerelemben és a munkában egyaránt bizonytalan, és több stabilitást keres.

Szerintem a Barátnők vígjáték, de úgy, hogy a tragédia és a komédia állandóan összefonódik benne, az elejétől a végéig.

A forgatókönyv olyan, akár egy zenemű. Különböző történetszálakat egyesít, és megmutatja az egyes karakterekben dúló érzelmi változásokat.

Számomra a filmművészet alapvetően zeneinek tűnik: egy film olyan, mint a zene, amely az időben visszhangzik, és számtalan kontraszton és ismétlésen alapszik, amelyek bizonyos hatásokat váltanak ki. A kontrasztok több oldalról érkezhetnek: a szereplők, a díszletek, a hangulatok, a különböző tempók stb. oldaláról. Az ellentétek megtalálhatók a szereplők felfogásában, a társadalomban elfoglalt helyükben, vágyaikban, valamint az elvárásaikban is, amelyek kielégítetlenek maradnak, vagy éppen beteljesülnek. A filmen belüli különböző történetek visszhangozzák egymást, mintha ellenpontokat generáló dallamsorok lennének. A három barátnő nem csak vágyaikban különbözik, hanem abban is, ahogyan az élethez viszonyulnak. Nézőként is szeretem, ha válthatok a különböző narratívájából és árnyalatok között.

Hogyan formálta meg a három főszereplő nő mellett álló három férfi karakterét?

Victor (Vincent Macaigne), Joan társa eltűnik, majd egy másik formában újra felbukkan. Ő a történet narrátora. Victornak visszatérése után mély gyengédséggel kell viszonyulnia a számára kedves emberekhez, és megszabadul mindenféle keserűségtől és haragtól.

Thomas (Damien Bonnard) nagyon neház helyzetbe kerül. Ő segít Joannak megbirkózni az őt ért veszteséggel, beleszeret, és áldozatául esik ennek a szerelemnek. Ami tetszett ebben az egy karakterben, az az egyes elemek konfigurációja, amelyek közel hozták Joanhoz: ő is tanár, valójában Victort helyettesíti a gimnáziumban, a Joan feletti lakásban lakik, a saját lánya nagyon jól kijön Joan lányával stb. Minden adott, hogy közel kerüljön Joanhoz, és mégis… Ami pedig Ericet (Grégoire Ludig) illeti, ő Rebeccába, élettársa, Alice egyik legjobb barátnőjébe szerelmes. Nagyon érdekelt ez a helyzet, amikor egy párban mindkét fél meg van győződve arról, hogy a másik mélyen szerelmes, de valójában mindketten csak színlelnek.

A Mademoiselle de Joncquières című filmjével ellentétben itt a szereplőket nem jellemzi bosszúvágy. Éppen ellenkezőleg, a döntő pillanatokban nagylelkűségről tesznek tanúbizonyságot.

Szeretem a szereplőimet morális dilemmákkal szembesíteni. Nem hősök. Olykor megbízhatatlanok, önzők, szeszélyesek, kínosan reagálnak helyzetekre, de képesek a megfontoltságra és visszafogottságra is. Mások hogyan kezelik vajon az ilyen helyzeteket? Talán mindannyian ezt keressük a filmekben és a regényekben is. A különböző történetekben válaszokat próbálunk találni arra, hogy hogyan ragadjuk meg saját kétségeinket. Ezért fontos számomra, hogy megpróbáljam megtalálni a karaktereimben a nagyszerűség egy formáját, legyen az bármilyen minimális, és néha akármilyen groteszk is. A karaktereim egyszerre szépek és kissé nevetségesek – ez a kombináció nagyon tetszik! Küzdenek a saját lelkiismeretükkel, lehet, hogy egy kicsit, vagy nagyon is, teljesen szét vannak esve, másoknak szenvedést okoznak, de mindeközben tekintettel is vannak másokra, és igyekeznek rendbe tenni a dolgokat. Szeretem azokat a karaktereket, akik tévednek, újrakezdik, majd megint újra hibáznak.

Gondoljunk csak Buster Keatonra, aki elesik, feláll, majd ismét elesik. Esésről esésre, hátra sem nézve, senkit sem hibáztatva halad tovább. Szeretem azokat a szereplőket, akik eltévednek, de újra megtalálják az utat, majd még egy utat találnak, és így tovább. Különösen szeretem azokat a karaktereket, akik szeretnének jobbak lenni, mint amilyenek, de ez nem igazán sikerül nekik. Nem igazán, vagy talán csak időnként. A Barátnők felveti azt a kérdést, hogy hogyan lehetünk őszinték önmagunkkal anélkül, hogy megbántanánk a körülöttünk levő embereket. Vannak esetek, amikor ezt a dilemmát egyszerűen nem lehet megoldani, és pontosan ez gyötri Joant a film során. Szándékosan választottam olyan karaktereket, akik soha nem fordulnak egymás ellen.

A barátság és a szerelem kéz a kézben jár a filmben.

A barátság erkölcsi és a felelősségel kapcsolatos dilemmákat jelent, azt, hogy tanácsot kell adnunk, mások élete iránt fokozott érdeklődést kell mutatnunk, és néha bizony hazudnunk is kell, hogy ne bántsunk meg másokat. Ebben a filmben a nőket összekötő barátság soha nem kerül válságos helyzetbe, pedig a szerelmi életük zűrzavaros. Míg a szerelmi történetek felbolydítják az életüket, a barátságuk alapjai érintetlenek maradnak.

A filmben megjelenik a irracionalitás dimenziója is: ott van Victor mindent látó jelenléte, valamint Alice álma is, ami befolyásolja a valóságot…

Az álmok is olyan narratívák, amelyek hatással vannak az érzelmeinkre, és Carmen Leroi társforgatókönyvíróval nagyon érdekelt minket az ezzel való játék. Nagyon szeretem a fantázia szabadon engedését és az ilyen irracionális vagy álomszerű elemek kínálta lehetőségeket, amelyek szerintem nem rontják a film mélységét – éppen ellenkezőleg. A racionálisan lehetetlen dolgok gyönyörűek tudnak lenni.

A történet időhurokkal kezdődik, majd úgy bontakozik ki, hogy az az érzésünk, egy véget nem érő történetet nézünk.

A történet több mint két évet ölel fel. A narráció egy adott pillanatban vezet be minket a történetbe, amelyet elhagyunk, hogy visszatérjünk a múltba, mielőtt újra visszatérnénk hozzá. A film sűrített és kitágított időkeretek váltogatásával bontakozik ki, gyökeresen eltérő árnyalatokkal. Nagyon összetett és izgalmas volt megírni ezt a forgatókönyvet. Ezek az összefonódó narratív szálak a vágásnál is nagy odafigyelést igényeltek. Martial Salomonnal, a vágónkkal egyfajta minisorozatként képzeltük el a filmet, egyetlen epizóddal. Szeretem a történeteket, és olyan filmet akartam készíteni, ami „hipernarratív”. És ugyanakkor, amit szeretek a moziban, a sorozatokkal ellentétben, az a meseszerű dimenzió, kiindulóponttal és befejezéssel. A mozi iránti szeretetem abból fakad, hogy belépünk egy történetbe, és amikor kilépünk a vetítéteremből, a gondolatainkban újranézhetjük a filmet.

Ahogyan az Egy röpke románc naplója című filmje szereplői, a Barátnők szereplői is moziba járnak és klasszikusokat néznek.

Rendezőként minden, amit egy filmbe beleteszünk, azt mutatja meg, amit mi magunk fontosnak tartunk. És én szeretem megmutatni a filmjeimben, ahogy az emberek moziba mennek. Azt akartam, hogy a karaktereim olyan filmeket nézzenek meg, amiket a nézők is „klasszikusnak” tartanak. Szeretem ezt a gondolatot Jean-Louis Comollitól, aki a tanárom volt a párizsi Femis akadémián: „Gyakran elfelejtjük, hogy a filmek és sorozatok, amelyeket nézünk, nem kizárólag történetekről, karakterekről és kalandokról szólnak, hanem, akár akarjuk, akár nem, viselkedési mintákat is képviselnek – hogy hogyan viszonyulunk másokhoz, hogyan tekintünk másokra.” Ez a fajta gondolkodás nagyban hozzájárult ahhoz, ahogyan a karaktereimet alakítom és ahogyan a filmjeimet rendezem. Jean-Louis Comollihoz hasonlóan én is úgy gondolom, hogy egy film készítése a számunkra fontos szempontok előmozdításáról is szól.