Néhány nappal ezelőtt végre betekintést nyerhettem az Unicum gyártás alkímiájába: a pontos receptet és a pácolási eljárás részletes folyamatát sajnos nem árulták el, de végre láthattam az óriási, több ezer literes fakádakat és a hálószobányi, gyönyörű, régi fahordókat, ahol az érlelés történik, közben pedig több millió liter Unicum között sétálgathattam, ami felemelő érzés volt.
„Idegenvezetőnk”, Zwack Sándor, a család és az Unicum története mellett azt is elmondta, hogy a gyógylikőr fogyasztásához fel kell nőni. Nos, mindig tudtam, hogy koraérett gyerek voltam, de ennyire… Anyukám miniüveg-gyűjteménye összes darabja közül leginkább a pici, dundi Unicumos üveget érezte biztonságban: mivel ő maga nem szerette, el nem tudta volna képzelni, hogy lesz a családban, aki megissza. Pedig volt: én. Ráadásul, mikor kiváló pedagógiai érzékkel azzal próbálta kis, hétéves önmagamat lebeszélni a további lopkodásról, hogy sajnálkozva megjegyezte: „szegény Ildike, ugye, milyen rossz volt?”, én csillogó szemmel rávágtam (vigasztalólag): „dehogy, nagyon finom!”.
Azóta is szeretem az Unicumot. A ’90-es években kicsit furcsa volt átállni a szocialista kivitelről az igazira, de a jót könnyű megszokni (mint tudjuk). Sütni-főzni még nem próbáltam vele, de most ennek is eljött az ideje – íme, egy kétfalatnyi, isteni csokitorta Unicum imádóknak.
