Nem kozmás, nem nyers, még csak nem is enyhén túlsült: pont jó. Hajlamos vagyok belefeledkezni a "gasztromágiába", és emiatt azt hiszem, hogy az egyszerű dolgokra már oda sem kell figyelni. Ennek köszönhetően az idén még nem sikerült igazán jól megsütnöm egy tököt, mert mindig túlsütöttem. Ma délelőtt a piacon, rápillantva egy hívogató darabra, eldöntöttem, hogy megadom neki az egyszerűség méltóságát, és tökéletesre sütöm. Azt hiszem, az árus, akitől vettem, legközelebb is emlékezni fog rám, mert a "pont jó" magában foglalja azt is, hogy szép, egyenletes, pofás darabokra van vágva, amit viszont én a konyhakéssel nem tudok megoldani, így őt vettem rá, hogy útmutatásom alapján a saját, bárdra emlékeztető eszközével feldarabolja nekem.

Áldom magam az ötletért: szépen bedugtam a sütőbe (180 fokra), elhelyezkedtem a konyhaasztal mellett a szintén ma beszerzett ádventi koszorú alappal, elővettem a dekorációs dobozkámat, főztem egy teát, és a sülő tök illatára szépen ünnepi hangulatba ringattam magam, gondosan ügyelve a tűzhely mélyén zajló eseményekre, és láss csodát: tökéletesre sikerült!

Egyszerű ebéd, egyszerű öröm: de legalább maradéktalan!