Pénteken délelőtt újra szembesülhettem azzal, miért van szükség a művészetre. Ártatlan sajtóvetítésnek indult, a Francia Filmnapok keretében, a Francia Intézetben. Gérard Depardieu-től sem láttam az utóbbi időben önmagához méltó alakítást, de benne azért mindig hiszek, és ezúttal nem csalódtam. Az első pillanatban világossá vált, hogy ember van a vásznon, és a fizikai világon túli, igazi valóságot feltáró, mély történet. Hétköznapinak tűnő, de valójában sorsdöntő találkozások. Szóval élet. Meg jó rendezés és szép képek.

Abban, hogy az első pillanatban sikerült „magába húznia”, nagy szerepe van annak, hogy a Depardieu által megformált figurában apámat láttam meg, pontosabban azt a valóját, amit élete utolsó másfél évében ismertem. Ugyanis csak anyám halála után láttam meg, ki ő tulajdonképpen. Addig is szerettem, de megdöbbentő volt a felismerés, hogy a tudattalanul működő női szolidaritás mit tesz a tisztánlátással: addig olyannak láttam őt, mint anyám, vagy inkább, amilyennek ő láttatni akarta. Mintha valamilyen láthatatlan módon közénk állt volna, és megszűrte volna a köztünk lévő szeretet áramlást. Mikor pedig kiszállt a játékból, egy szinte ismeretlen ember állt előttem: sokkal egyszerűbb, sokkal gyengébb és sokkal szeretnivalóbb. Csodálkozva néztem végig, ahogy próbál megtanulni élni – akkor derült ki számomra, hogy még soha nem volt egyedül. Ahogy főzni tanult, és napirendet készített magának. Végre megláttam, hogy gondolkodik, hogy szűri meg a világ eseményeit, hogy dolgozza fel, és hogy milyennek lát például engem. Akkor jöttem rá, hogy azok az elvárások, amik meghatározták az életemet, a személyiségemet, nem az ő, hanem az egóm elvárásai. A harcok, amiket vele vívtam, a saját harcaim. Ő soha nem akart mást, csak elégedettnek és boldognak látni engem – és, ha őszinte akarok lenni magamhoz, e téren nem sok örömet szereztem neki. Végre újra azt a Papát láttam magam előtt, aki fáradhatatlanul játszott velem, a nyakában cipelt, gombászni vitt, rajzolni tanított. És végtelenül furdalt a lelkiismeret, hogy nem vettem észre, hogy ő mindig az volt – csak én lettem más. Mire helyrerázódott a viszonyunk, és újra őszintén megszerettem őt, eljött a nap, amikor este lefeküdt aludni, és nem kelt fel többé. A Mami halála után nem akart tovább élni – azt hiszem, csak azért maradt, hogy ezeket a dolgokat elrendezze velem, és a húgommal is. Vele kapcsolatos „megvilágosodásom” utolsó fázisa e filmet nézve zajlott le bennem.

 

Ennek eredményeképpen csak ezúton tudok gratulálni Jean Becker rendezőnek, mivel a vetítést követően képtelen voltam élni a leszervezett interjúlehetőséggel, amit őszintén sajnálok, de ami nem megy, az megy… Még legalább egy órát ültem a kávézóban a Dunát bámulva, mire képes voltam egyáltalán elindulni. Vigasztaló tejeskávét ittam, és egy árva croissanttal úgy összemorzsáztam az asztalt és környékét, hogy még most is az potyog a farmerem zsebéből – csak, hogy gasztronómiai vonatkozása is legyen a dolognak.

A film március harmadikán kerül a mozikba, és kötelező program!!!

 

És íme, a hivatalos sajtószöveg:

 

 

Vannak filmek, melyek a maguk csendes módján, leheletfinom eszközökkel mesélnek kis csodákról. Germain (Gérard Depardieu) amolyan ügyefogyott mackóként, francia Forrest Gumpként csetlik-botlik az életben, alkalmi munkákból él. Sörözik a haverokkal, gondozza a veteményét, s az anyja házának kertjében lakik egy lerobbant lakókocsiban. Az egykori lassú felfogású, rossz tanuló ma is nehezen tud olvasni, hadilábon áll a szavakkal, a mindennapokat a maga egyszerű módján éli meg.

A szeretettelenségben töltött gyerekkor, a rideg anya által meghatározott felnőtt mindennapok sivársága után Germain csak abban lelheti örömét, hogy napközben a városka parkjában üldögél a padon, és eteti a galambokat.

Itt hozza össze a sors Margueritte-tel (Gisèle Casadesus), a törékeny, nyugdíjas tudóssal, aki minden idejét az irodalomnak, a könyveinek és a szavak „hatalmának” szenteli. A két ember szokatlan barátsága észrevétlenül kovácsolódik ott a padon, a galambok közt. Az egyszerű, de szeretetéhes fickó, és a világtól búcsúzó művelt asszony kapcsolata mélységes szereteten, és egy szokatlan, de annál erősebb „anya-fiú” kapcsolaton alapul. Germain szomjazza a tudást és az útmutatást, Margueritte pedig még egyszer, utolszor szeretne valamit átadni a szavak szeretetéből.

Eleinte Margueritte olvas fel a hümmögő, szavakat ízlelgető Germainnek, aki lassan „rákap” a tudás és az olvasás ízére. Ahogy lassan a túlkoros diák horizontja tágul, a férfi élete mind jobbra fordul, s képes lesz értékelni maga körül a pici örömöket is.

 

Jean Becker filmje értékesre csiszolt, mégis könnyed hangvételű kis mozi az elmúlásról, a „felnőtté válásról”, a képességről, hogy harcolni tudjunk valakiért. De legfőképp arról, hogy akkor is ébredhet szeretet az ember szívében, amikor a legkevésbé számít rá…

 

Eredeti cím: La tête en friche / My afternoons with Margueritte

Ország: Franciaország

Gyártási év: 2010

Hossza: 82 perc