Minden nő álomreggelije, és a film, mely miatt a világ minden Tiffany üzletében ki van írva: REGGELIT NEM SZOLGÁLUNK FEL.
Reggelizni – világnézet.
Szerző: Il Gatto Nero
Mielőtt a kellőképp kiművelt olvasó kiosztaná a legrosszabb Márai parafrázisért adható különdíjat, megmagyarázom.
Reggelizni, ugye, háromféleképpen lehet: az ember ráérősen feltápászkodik, kicsoszog a konyhába, beletúr a hűtőbe és összedob valami finomat, míg az emberhez tartozó nőstény benn szuszog a hálószobában – utóbbit, különösen hétvégén, egyébként is csak kétféleképpen lehet ébreszteni déli 12 óra előtt: földrengéssel vagy az orra alá dugott, frissen készült capuccino illatával (mind a kettőre volt már példa). A másik megoldás: az ember – jellemzően akkor, amikor oldalbordája kora reggel eltávozott vagy hazautazott az anyóshoz – ébredés után gyorsan összekapja magát, ami többnyire azt jelenti, hogy beleugrik a tegnapi öltözékébe és csupasz lábra vett cipőjében leslattyog a sarki kávéházba, ahol már várják a reggeli lapok. A harmadik út a kutyafuttában rohanvást, de ezzel most nem foglalkoznék, mert ez nem reggeli, hanem vesszőfutás, mind az ételnek, mind a gyomornak, mind a ledisznózott nyakkendőnek. Megjegyezném, a második lehetőség sem tipikus, a leírás inkább milánói, berlini vagy bécsi reggeleket takar, mert Budapesten sajnos még mindig elenyészően kevés azon helyek száma, ahol a reggeli mellé a napi sajtó teljes palettája elérhető – igaz, a honi hétköznapok sem állnak úgy, hogy mindenáron reggeli mellé akarjuk fogyasztani őket.
Amit a vendéglátósok az utóbbi időben végre kezdenének megtanulni: a kávéházi / étteremi reggeli különben sem az evésről szól, hanem a hangulatról. Egy jó helyen elköltött első étkezés után nyugodtabban vágunk neki a napnak és bizakodóbban szemléljük a világot.
Az alábbiakban három tapasztalatomat osztom meg a múlt hétről. Az éttermeket, ha nem is véletlenül, de mindenféle tervezés nélkül választottam ki, arra, amerre dolgom volt aznap.
Csütörtök: Két Szerecsen
A Két Szerecsen általában sohasem az első helyen ugrik be, ha találkozót kell megbeszélni valakivel, ennek ellenére havonta egyszer biztosan ott ülök valamelyik ablak melletti asztalnál és bámulom a Radnóti Színház előadásainak szünetében decensen cigarettázó hölgyeket a túloldalon. Reggelizni még sohasem reggeliztem itt, sőt, azt sem tudtam, hogy nyitva van reggeli időben, de könnyen lehet parkolóhelyet találni előtte (ez sem utolsó szempont). Hétköznap fél 10-kor kellemes félház fogad. A bejárattól lógnak az újságok, leakasztok egyet, de mielőtt kinyitnám, a pincér elém is penderül, felveszi a rendelést (presszó kávé, narancslé, sonka tükörtojással, amit mostantól könyörtelenül hemendexnek fogok írni).
A Szerecsenben első sorban a hangulatát szeretem: kellemesen kozmopolita, a keleties jelleg célszerűen szervesül a bisztrófílinggel és valahogy nagyon organikusnak tűnik, hogy még egy idegen szót is írjak ebben a mondatban. Ha ez egy építészetkritikai bog lenne, megemlíteném a belső tér kialakításáért felelős tervezőt is, de közben megérkezik a kávé és a narancslé. Előbbivel semmi baj, nyilván telik baristára, most már egyre több helyen lehet normális eszpresszót kapni Pesten – ez kimondottam bécsi, pörkölésében és állagában egyaránt. A narancslét talpas borospohárban szervírozzák, amelyre egy gerezd gyümölcsöt is illesztenek gusztán, viszont legalább szalvétát adhattak volna hozzá – így a narancs héját diszkréten leteszem a csupasz asztalra, míg meg nem érkezik a sonkán sült tojás. Erről nincs mit mondani. A hemendexet többek szerint elrontani nem lehet – dehogynem, anyámnak egyszer sem sikerült úgy készíteni, hogy ne égette volna le vagy a tojás sárgája ne lett volna kőkemény, igaz, virtigli zalai lányként nem is nagyon próbálkozott ilyen ámerikás baromsággal – itt minden rendben van, de sót és borsot azért hozhattak volna hozzá.
Hely: 8, hangulat: 6, kiszolgálás 5, ha mindenáron egy tízes skálán kellene mérni.
Szombat: Déryné
Ha Buda, akkor a szóba jöhető helyek listája egy kezemen megszámolhatóra szűkül: MOM Leroy – azért azt mégse; Mezzo – itt már volt egy rossz tapasztalatunk, majd kellőképp mazochista hangulatban elmegyünk még egyszer; Villa Bagatell – jónak tűnik, de sanszos, hogy szombat reggel fél 10-kor már ott tobzódik a Hegyvidék összes szilikonmellű anyukája, hát igen, marad a Déryné. Ismeretségi körömben mindenki odáig van a Kovács Kristóf producer üzemeltette helytől, ódákat regélnek a látványosan javuló konyhától. Én bevallom, nem osztom a véleményüket: a Dérynébe akkor megyek, ha muszáj, és ebben igazából nem is a gyakran egyenetlen színvonalú kiszolgálás, hanem a díszlet a ludas. (Szándékosan nem belsőépítészt írtam.) Ha az előbb a Két Szerecsennél nem említettük meg a tervezőt, ne tegyük itt se, de tény, hogy úgy érzi magát a belépő, mintha nem egy étterembe érkezett volna, hanem egy sereg divatos filmből összeollózott méregdrága díszlet paravánjai közé,amelyről finoman fogalmazva is csak annyit lehet állítani, eklektikus, ráadásul – valószínűleg az oly divatos bisztrófiling miatt – túlzsúfolt. Ha bárki reggelizett már úgy, hogy a szomszéd asztalnál ott ül egy tűzpiros Ferrarivel érkezett D&G pólós, fukszos vállalkozó a fullextrás, alkalomhoz öltözött szíve hölgyével, miközben az úr üzletfelével telefonon beszéli meg a üzlettársával az esti szállítás részleteit, tudja, mire gondolok és akkor még nem is beszéltem a jobbomon interjút adó Deutsch Tamásról.
Belépéskor kellemes félház, a játszósarok – igen, itt olyan is van, mert ez hétvégén egy gyermekbarát étterem – pezseg. A celebfelhozatal szegényes, csak Rogán Antal és családja szedelődzködik az egyik asztalnál, de amíg jobban körbenéztünk, látunk két médiavállalkozót oldalbordával, egy közepesen híres színészt és egy kellőképen megilletődött LMP-s politikust is szíve hölgyével – irány hát a terasz. A pincér gyorsan érkezik. Beszélgetőpartneremmel a reggelik alfáját és ómegáját rendeljük: bundáskenyeret (ő), benedict tojást (én), plusz kávét és narancslét, persze. A kávé, mint mindig, hibátlan. Beszélgetőpartnerem oroszul issza, a nyelvére teszi a cukrot, azon át szürcsöli és arcán látom, neki is ez a véleménye. Bundáskenyér gyanánt szép egészséges szeleteket kapunk, a Benedek tojás azonban zavarba hoz: modoros, és túlgondolt, mint a Déryné Facebook oldalának bejegyzései. Értem, hogy mint mindenben, villantani kell, de a hollandi mártás a posírozott tojáson épp elég, francnak a paradicsomos szmötyi alá, ha csak azért nem, hogy elterelje a figyelmet a nem kellően ropogós baconről.
A továbbiakban betoljuk a jó előre kihozott kitűnő házi kenyeret vajjal és stíröljük a terasz közönségét. Ha már a bevezetőben megemlítettem Márait, álljon itt szó szerint: „Budán lakni világnézet”. A Déryné Budán van, de a terasz közönségének napszemüvegén keresztül úgy tűnik, ez a világ, amit nézünk, csillogó díszlet csupán, amelynek kulisszáin néha kikandikál a papírmasé az aranyozás mögül, de a jelek szerint mi pont erre vagyunk vevők.
Hely: 6 (terasz: 8), hangulat: 5, kiszolgálás 6.
Vasárnap: Centrál
A Centrál régi szerelmem, leginkább azért, mert külsőségeiben leginkább emlékeztet arra, aminek lennie kellene: a klasszikus nagykávéházra. Most ne menjünk bele, miért nem az, tény, ha aki járt már a bécsi Café Centralban, Landtmannban vagy akárcsak a Korbban, tudja a választ. Még nyitása körül kapott egy kritikát az akkori Magyar Hírlapban, ha jól emlékszem, TGM tollából, amely szerint a Centrál nem kávéház, hanem egy kávéház témájú szappanopera díszlete csupán, amelyben saját felelősségük teljes tudatában önelégülten kavargatják capuccinojukat az ondolált parókájú szélsőjobbosok – ne feledjük, hogy 12 évvel ezelőtti pillanatképről beszélünk. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. A Centrál több látványos identitásválságon esett túl: volt, hogy gourmet étteremnek, volt, hogy cukrászdának pozícionálta magát, majd tavaly bezárt egy kis időre, hogy poraiból feltámadva akként nyisson újra, ami leginkább megközelíti eredeti funkcióját. Érdemes megemlíteni, hogy a designváltásért felelős tervező ugyanaz volt, mint a Déryné esetében, viszont most mestermunkát végzett: a belső tér átalakításánál pont megfelelő arányban vegyítette a parnevüt a karót nyelt polgári örökséggel: az eredmény egy megdöbbentően nagy terekkel operáló kávéház-étterem, aminek csillogásába esténként mondén fények vegyülnek, köszönhetően az ajtók elé applikált bárpultnak és a piros égősornak az ablakok felett.
Egy reggeli a Centrálban olyan, mint egy reggeli bárhol, csak ez a Centrál: a kávé jó, a zsömlécskék frissek (külön vajat kérésre hoznak), a lágytojás lágy, a narancslé narancsból készült és méregdrága vagy Cappy. Ha a reggelizni vágyó belép, jól teszi, ha balra indul, valahogy a Kecskeméti utca felé eső front a szimpatikusabb, annak ellenére, hogy az a dohányzó részleg – itt akár már kora reggel is megcsodálható kortárs irodalmunk egy-két laptop mögé bújt láncdohányos ígérete éppúgy, mint a környékbeli szállodákból ide vetődött, a letűnt dicsfényt kutató, arisztokratikusan cigarettázó olasz turistanő. (Kérdés, hol fognak ülni január 1-től.)
Figyelem, a számlában benne van a 12% felszolgálási díj, nem kell kínlódni a borravaló kiszámolásával.
Hely: 8, hangulat: 9 (a dohányzóban), kiszolgálás: 8.
