A kis nagymarosi sütibolt olyan, mintha a Mikulás hozta volna.

Egy nyári posztom kommentjeiben ajánlotta egy olvasó, hogy ha legközelebb Nagymaroson járok, mindenképpen látogassak el Aliz cukrászműhelyébe. Ez alkalommal másodszor fogadtam meg a tanácsot, és szerencsére volt nálam fényképezőgép is. A múltkor gesztenyetortát ettem, most almás-mákos rétest - mind a kettő tökéletes volt.

Nem tudom megállni ezt az összehasonlítást, de korábban rajongtam a váci Desszertszalonért, és ha a Dunakanyarba vitt az utam, mindig beiktattam egy "megállót". Viszont az utóbbi néhány alkalommal súlyos csalódást okozott: nem egyszerűen másnapos süteményt kaptam, olyan állott volt, hogy nem tudtam megenni. Ez egy egyszerű falusi cukrászdában sem volna megengedhető, de ebben a minőség- és árkategóriában elfogadhatatlan (nem egyedi az élmény, megkérdeztem néhány, a környéken lakó, hozzáértő ismerősömet, és ők is megerősítették).

Kellett hát egy új kedvenc, és most megtaláltam. Aliz cukrászműhelye nemcsak a sütemények miatt kellemes: barátságos, eklektikus berendezése egy kreatív otthon benyomását kelti a kézzel festett csészékkel, asztalokkal, a tortacsipke kollekcióval a falon. Valószínűleg a "hely szelleme" is támogatja a vállalkozást: a falon látható Angyal József 1867. november 27-én kiállított cukrászoklevele, és egy korabeli fotó a házról, mely arról tanúskodik, hogy itt bizony már akkor is süteményt sütöttek.

Árulnak itt a szokásos cukrásztermékeken kívül marcipánvirágot, tortapapírt, mézeskalácsot, de még házi bonbont és bodzaszörpöt is. Örültem, hogy találtam mézes puszedlit, és legközelebbi látogatásom alkalmával gyerekkori kedvencemet, a Hatlapost fogom kipróbálni. Nem értem rá, de jó érzés volt egy kis időre a cserépkályha mellett,  retró fotelbe kucorodva bámulni az üres utcát, és közben házi rétest majszolgatni.