A szilvacsatninak sok erényét tudnám felsorolni, de fotogénnek sajnos nem nevezhető.

A szilvát egyik nemzeti kincsünknek tekintem, mely jelentős mértékben meghatározza  a magyar konyha ízvilágát: gondoljunk csak a szilvás gombócra, a sűrű szilvalekvárra, az ebből készült buktára, egyéb süteményekre. Folytathatnám a sort a befőttekkel, a fokhagymával töltött ecetes szilvával, és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban a szilvapálinkával - hogy csak a legáltalánosabb felhasználási módokat említsem.

A magyaros ízektől elvonatkoztatva egy új világ nyílik meg: a szilva a keleti fűszerekkel "összeházasítva" további, kellemes meglepetéseket tartogat. A dzsembefőzéstől csak egy lépés  a csatni készítése: édes - de nem lekvár, fűszeres és csípős, sűrűbb és darabosabb a megszokott mártásoknál. Az elkészítés után legalább egy hétig hagyni kell állni, hogy összeérjenek benne az ízek, ezt követően fogyasztható. Én nagyon szeretem vörös húsok mellé – ez a kókusztejes változat kacsához készült. Korábban is sütöttem kacsamellet fűszerekkel, szilvalekvárban – most egy új kísérletre készülök, és hamarosan beszámolok az eredményről.